Biáról az Elysée-palotába – és vissza?

500 000 eurós kikiáltási áron indulnak a világ legnevesebb aukcióin a biai születésű Simon Hantaï Tabula-sorozatának képei 2026-ban. Az Écriture rose című képe a francia elnök dolgozószobáját díszíti. Tíz évvel ezelőtt m.a.4 (Mariale) című festményét 4 432 500 euróért adták el. Hantait nagyra becsüli a világ. De csak a biatorbágyi közönség tudhatta meg az egykori szülői ház kertjében a Városünnep szombatján, hogy mi köze a sváb köténynek és a mángorlónak a festőt világhírűvé tevő pliage technikához.  

A Hantai család Szent István utcai háza Wéber Katalin építész, Hantai-kutató szemével nézve nemcsak a hely szelleme miatt érdekes, hanem azért is, mert a biai gyermekkor tárgyai és helyszínei konkrétan kapcsolatba hozhatók a festői életművel.  

Tótpál Judit DLA építész, értékvédelmi tanácsnok, Wéber Katalin építész, Hantai-kutató és Beke Dorka szervezetfejlesztő, egyetemi oktató munkájának és a tulajdonos, Szakács Ákos hozzájárulásának köszönhetően a Városünnep szombatján az egykori szülői ház feltárta titkait a látogatók előtt. Mert itt titkok lapulnak. A padláson találták meg például annak a régi mángorlónak a talpát, amely Wéber Katalin szerint a pliage technikát adta Hantainak és a világnak. 

„Hantai édesanyja sváb kötényét egy archaikus, helyi mángorlóval kezelték. A feladat gyakran hárult a kis Simonra, aki a közönséges indigós vásznat türelmes, mechanikus munkával változtatta „nemes kelmévé”: tükörfényűvé és négyszögmintássá. Kati szerint a sváb kötény mángorlása, a két hengeren huzigált kövekkel teli láda, a nehéz, lassú kézi folyamat a pliage technika közvetlen előképe. 

Hantai Simon Párizsban az 50-es 60-as évek fordulóján fejlesztette ki a pliage (hajtogatás, gyűrődés) technikát, amely világhírűvé tette. A padlóra terített vásznat gyűrte, hajtogatta, csomózta, majd egy nehéz betonhengerrel lesimította. Ezután „vakon” festette be, majd száradás után kisimította. A folyamat során a festék eloszlása, a gyűrődések és a fehér alapfelületek véletlenszerű, mégis kontrollált mintázatot hoztak létre. Pliage vásznai közt vannak szigorú geometrikus kompozíciók (Tabula-sorozat) és ornamentikát idéző organikusak is. Már életében felkapták munkáit; 1982-ben a Velencei Biennálén – az 1966-tól francia állampolgár – Simon Hantaï képviselte Franciaországot. A festő 2008-ban bekövetkezett halála után a képek árai az egekbe szöktek. Tanulmányok sokasága íródik máig is a biai születésű művészről szerte a világban. 

„Nemcsak a hajtogatás a lényeg, hanem az eljárás egésze, a folyamat, ahogyan a vászon hajtogatása, gyűrése, csomózása, simítása és a random vakfestés, tehát egy személytelen, mechanikus munkafolyamat révén megszületik a csoda” – mondja Kata.

Katalin megtalálta azokat a szövegeket is, ahogyan Juhász Ferenc, Hantai jó barátja saját életének gyűrődéseiről és azok kisimulásáról ír – mintha csak azt az alkotói belső folyamatot rögzítené, ahogyan Hantai munkái születtek. Ezeket az irodalmi részleteket Tótpál Judit és Beke Dorka olvasták fel a kertben június 20-án.

Hantai is többször próbálta elmagyarázni az alkotói folyamatot, annak biai eredetét: készített rajzokat a mángorlóról, és egy filmfelvételen beszélt arról is, hogy a pliage készítésének utolsó mozzanata, amikor a megszáradt vásznat kibontja, a száradt festék töredezése, lepergése, az összetapadt vászon széttépésének hangja a tó jegének rianását idézi fel benne. A halastóét, amely ma is jól látható a szülői ház pincedombjának tetején állva. 

„A szülői házzal egy fantasztikus lehetőség van Biatorbágy kezében – mondja Tótpál Judit értékvédelmi tanácsnok. Hantait az egész világ ismeri. Ha mi a szülői házat emlékhelyként, közösségi kulturális központként működtetnénk, feltennénk Biatorbágyot a világ képzőművészeti térképére.”

Judit szerint Katalin kutatásai a világ művészettörténészei számára a hiányzó láncszemet jelentenék ráadásként. Mert a helyi sváb népi technikák és élmények (kötény, mángorló, rianás) mélyen átszövik Hantai életművét, de jelenleg a nemzetközi művészettörténet gyakran félreérti vagy nem érti: a mángorlás helyett vasalás szerepel a tanulmányokban, vagy hivatkozás Biatorbágy kékfestő múltjára – ami ugye nincs neki.

„Jó lenne mindent helyretenni, és a világ közös tudásához hozzátenni a részünket, amit csak mi, biatorbágyiak tudunk.” 

A kertben ott volt a jelenlegi tulajdonos, Szakács Ákos is. Ákos eredetileg családi házat álmodott a Hantai-házból, és Tótpál Juditot kérte segítségül, aki pedig Wéber Katit hívta felmérni az épületet. Ezzel a találkozással indult a projekt, amelynek ma az a célja, hogy a város ne szalassza el a lehetőséget, és alakítsa városmarketing-eszközzé a szülői házat. Most ugyanis Ákos eladná.

„Nagyon örülnék neki, ha olyanok kezébe kerülne, akik méltón újítják fel és ápolják a Hantai-örökséget” – mondja a tulajdonos.

Bihari Zoltán, az értéktárbizottság elnöke is ott volt a kertben. A bizottság is támogatja a ház megvételének projektjét. Kiemelte, hogy ha egy festő képe Macron dolgozószobáját díszíti az Elysée-palotában, ott van a Centre Pompidou, a New York-i MOMA, a Guggenheim- és a budapesti Ludwig-gyűjteményben, jól forog a Sotheby’s árverésein, és centenáriumi kiállítása a Fondation Louis Vuittonban volt – akkor ez a festő egy világmárka.

 „Biatorbágyon ma a Hantai világhírében rejlő lehetőségeket nem használjuk ki. A ház megőrzése és közösségi alkotóházként, művészeti kertként való hasznosítása mérföldkő lehetne a városmarketingben, turizmusban és helyi identitásban egyaránt.” 

Az 1920-as években épült, nagy belmagasságú, eredeti tornácburkolatokkal, színes üvegablakokkal díszített ház nem egy hétköznapi tornácos sváb ház. Tótpál Judit építészként és örökségvédelmi tanácsnokként látja a különleges, apró finomságokat – és a big picture-t is. A házon, a részleteken át meg lehetne mutatni a városnak és a világnak, mi vezet egy-egy forradalmi felfedezéshez, hogy lesz a sváb kötényből pliage, és hogyan vált ünnepelt művésszé a biai sváb kisfiú. Mindenki kíváncsi lenne rá, hol érték meghatározó inspirációk, élmények a világhírű festőt. 

„A ház hatalmas lehetőség. Sokan jelezték segítő szándékukat; művészek, építészek, egyetemek állnának mellénk, és pályázatokon indulhatnánk. Nemcsak emlékház, hanem nyitott kulturális tér is lehetne – a kertben akár pajtával, ahol rendezvényeket, komolyzenei koncerteket tarthatnánk -– sorolja a tanácsnok. Ha az önkormányzat megvásárolná, mindezekre megnyílna az út. Ha viszont magánkézbe kerül, az épület sorsa bizonytalanná válik – könnyen lehet, hogy fel sem újítják, netán építenek mellé valamit, köré egy nagy kerítéssel – és ide nem lehet majd sem belátni, sem bejönni. Érdemes lenne most lépni.”

Hantai Simon élete és művészete megmutatja, hogyan válhat egy gyerekkori élmény globális művészeti forradalommá. A szülői ház megóvása nem csupán helyi ügy, hanem az a pont, ahol Biatorbágy bekapcsolódhat a világ kulturális vérkeringésébe a saját, egyedi történetein keresztül. Hantai múzeum, emlékház ugyanis még nincs sehol. 

Lehetne Biatorbágyon.

Fotók: Sass Judit