Egy élet a gyerekek között – Hompoth Sándorné, Terike néni szakmai elismerése

Út a katedrához

„Ilyen komoly szakmai elismerésre 80 évesen már nem is számítottam” – kezdi Terike néni, akinek kedvessége az első pillanattól lefegyverező. Van benne valami régi, odaadó figyelem, amely ma már ritkaság. Ez a pedagógusi attitűd és Terike néni személyes varázsa. Ékesszólása már a beszélgetés elején elárulja, hogy a magyar nyelv és irodalom volt az otthona, és valószínűleg nem akárhogyan tanította.

Hatévesen már maga olvasta a meséket, a könyvek egész életében kapaszkodót jelentettek számára. Baros Gizella tanító néni volt az a meghatározó példakép a Szolnok melletti zagyvarékasi általános iskolában, akinek személyisége magával ragadta, és Terike nénit a katedra felé vezette. A mezőtúri Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett, majd magyar–orosz szakra készült. Nagy kudarcként élte meg, hogy nem vették fel az egyetemre, de tudta: a gyerekek közelsége az ő útja.

Biatorbágyon rokonokhoz költözött, ahol biztonságot talált. Először Budapesten, a Rege úti csecsemőotthonban dolgozott, ahol a 0–3 éves állami gondozott kicsik csillogó tekintete újra megerősítette benne: életfeladata a gyermekek óvása és finom terelgetése. Időközben a szerelem is rátalált Biatorbágyon, ahol később képesítés nélküli óvónő lett, majd munka mellett Esztergomban szerezte meg első, óvodapedagógusi diplomáját. Innentől sorra találták meg a szakmai lehetőségek, a Torbágyi Általános Iskolában napközis nevelő, tanító, igazgatóhelyettes, végül magyar nyelv és irodalom szakos tanár lett. Ha új feladatra kérték, azonnal igent mondott, és rögtön belevetette magát a következő képzésbe. 

Terike néni idővel „diplomahalmozóvá” vált – nem hivalkodásból, hanem mert úgy érezte, tartozik annyival a gyerekeknek, hogy a legjobbat adja. A gyermekvédelem területén is képezte magát, majd 51 évesen elvégezte a Műszaki Egyetem közoktatás-vezető szakát. Diplomamunkájában már Biatorbágy jövőjéről gondolkodott: milyen középiskola szolgálná legjobban a várost. 2002-ben lépett le a katedráról, de a pedagógusi lélek azóta sem pihen.

„Boldog vagyok, mert bármerre járok a településen, egy-egy tanítványom a nyakamba ugrik, megölel, és ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.”

A jó tanár titka

Mitől lesz igazán jó egy pedagógus? „A jó tanárban él a vágy, hogy hasson a gyerekek lelkére és szellemére. Segíteni akar, tudásszomj hajtja, és emlékszik a saját gyermeki létére – így talál utat a tanítványaihoz” – mondja határozottan.

Hozzáteszi: gúnnyal, erőszakkal, fölényeskedéssel nem lehet nevelni. A diákokat felemelni kell, tudásban és emberségben egyaránt, miközben hagyjuk, hogy játékosságuk megmaradjon. Terike néni szemlélete ösztönösen is a Waldorf-pedagógia emberközpontú világához áll közel.

Vajon könnyebb volt-e régen tanítani, mint ma? „A nyugdíj előtt azt láttam, hogy a sok technikai inger lazítja a gyerekek társas kapcsolatait, és rontja azok minőségét. A technika az ő világuk, ezért a mai pedagógusnak sokkal nehezebb visszaterelni a figyelmet a tanulásra” – válaszolja gondolkodás nélkül. A hivatás szeretete a családban is tovább öröklődött: lánya, Csilla is pedagógus lett, tanítóképzőt, gyógypedagógiai főiskolát és Waldorf-képzést végzett, ma fejlesztőpedagógusként dolgozik a Biatorbágyi Általános Iskolában. Terike néni számára ez az egyik legnagyobb öröm: látni, hogy lánya ugyanazzal a szeretettel végzi munkáját, mint ő egykor.

Aktív nyugdíjas évek

Nyugdíjas évei is mozgalmasan telnek. „Bármerre megyek, igyekszem nyitni az emberek felé” – mondja, és valóban: gyalog járja Biatorbágyot, hogy legyen ideje beszélgetni, meghallgatni, jelen lenni. 

A faluház kulturális programjaihoz hűséges látogatóként tér vissza, a könyvek pedig ma is a legbiztosabb társai. „Nem hatalmas a könyvtáram, de bőséges, és a kortárs irodalommal együtt lélegzem” – fogalmaz líraian. Pilinszky és Kányádi versei különösen közel állnak hozzá, de Szabó T. Anna, Dragomán György és Grecsó Krisztián művei is. Örömmel beszél a magyar irodalmi Nobel-díjról, Krasznahorkai filozofikus gondolatairól, „Márai pedig a szívemben van”. Nagy hatással volt rá Edit Éva Eger két könyve, A döntés és Az ajándék, most pedig egy dán kortárs írónő regényét olvassa, amely visszarepíti a lovagok világába.

Havonta irodalmi kört tart kortársainak a Gizella Otthonban, tagja a Biatorbágyi Keresztyén Testvér Gyülekezetnek. Hitében kapaszkodik, minden nap olvassa az igét, annak üzenetét leírja, majd szeretettel továbbadja az utcában élő hittársainak. „Ez minden napra vállalt feladat, amit szívesen megteszek. Hálás vagyok, hogy még megtart a Jóisten. Úgy látszik, van még dolgom a földön” – teszi hozzá mosolyogva.

Gratulálunk a méltó kitüntetéshez, és további jó egészséget, boldog éveket kívánunk! 

Fotó: Sass Judit