„Ha tudsz, segíts!” – Annuska néni, Biatorbágy csendes hőse
Május 13-án bronz fokozatú elismerést vehetett át Szám Józsefné, Annuska néni a Magyar Vöröskereszt vármegyei világnapi ünnepségén Pilisben. A díjat több évtizedes önkéntes munkájáért és példamutató közösségi szerepvállalásáért kapta.
Az interjúra érkezve mosolyogva jegyezte meg: „Az arany fokozatot kilenc éve kaptam meg, nyilván adminisztrációs hiba miatt lett most bronz. De az ezüstöt is szívesen begyűjtöm, ezen ne múljon!”
A humora mögött egy egész életnyi szolgálat áll. Annuska néni 1960 óta tagja a Vöröskereszt országos és helyi közösségének. A mai napig kíséri édesapja bölcsessége, amely egész életét kijelölte: „Ha tudsz, segíts, ha nem tudsz, maradj csendben!”
Magával hozta régi kincseit: érmeket, kitüntetéseket és egy 10 forintos tagsági bélyegekkel teleragasztott vöröskeresztes kiskönyvet a 60-as évekből. A belső lapján ez áll: „Családunk, népünk egészségéért, jólétünkért, a szocialista békéért.” Ma már mosolygunk rajta, de Annuska nénit valóban a kor szelleme és a családi példa indította el a véradás útján. Édesapja szocialista brigádtagként minden véradásért tíz pontot kapott, és mindig mondogatta: „Gyerekek, amikor betöltitek a tizennyolcat, tessék menni vért adni.”
18 évesen – tornász múltja miatt – mindössze 35 kiló volt, így csak 20 éves korában adhatott először vért, bár akkor sem érte el a hivatalos 45 kilós súlyhatárt. A véradás akkoriban komoly vizsgálatokkal járt: nemcsak a vérnyomást, süllyedést, vörösvérsejtszámot nézték, hanem vizeletmintát is kellett adni, és belgyógyász is megvizsgálta a véradókat. „Úgy néztünk ki, mint a bohócok – meséli nevetve. Steril öltözetben, fejkendőben, köpenyben, lábvédő bakancsban vonultunk be a véradóterembe egészen a 70-es évek végéig.”
Az első véradáskor kiderült, hogy 0-s vércsoportú, vagyis „univerzális donor”. Ettől kezdve gyakran hívták sürgősségi véradásra. „Volt, hogy hetente többször is mennem kellett a Karolina útra. Nem egyszer jöttek értem éjjel Biatorbágyra mikrobusszal, hogy egy műtéthez azonnal adjak vért.” Az ilyen S.O.S. véradásokért akkoriban fizettek is, így köszönték meg az életmentést.
Hivatalosan 86-szor adott vért, de a sürgősségi véradásokkal valójában jóval többször. Emellett az önkéntesség területén is tisztességesen helyt állt. Gyerekként édesanyjával járt a Fóti Gyermekotthonban, ahol a gyerekek sorsa mély nyomot hagyott benne. Ez a tapasztalat tette fogékonnyá az önkéntességre, legalábbis utólag ezzel magyarázza.
1965–66-tól már véradásokat szervezett, plakátolt, adminisztrált. „Annyit körmöltünk, hogy hihetetlen!” – mondja. 2018-ig volt Biatorbágy véradófelelőse.
Közben más területeken is szolgált: 28 éven át vezette Biatorbágyon a Mozgáskorlátozottak Egyesületét, a tüdőszűréseken is önkénteskedett, és elsősegélynyújtásból is vizsgázott. 1999-ben, a nyugdíjkorhatár elérésekor adhatott utoljára vért, de az önkéntességet azóta sem tette le. Fánkot süt rendezvényeken, gyűjt a rászorulóknak, és ha Ovcsár Péter, a helyi Vöröskereszt vezetője hívja, megy segíteni.
Ma is aktív: 49 éve tagja a Biatorbágyi Népdalkörnek, jár a Senior Klubba, és 80 évesen tanult meg tabletet használni.
A tragédiák sem törték meg: elveszítette fiát, lebénult férjét 24 évig ápolta. A közösség, a segítségnyújtás tartotta meg. És ahogy mondja: „Mindenkinek jót tesz, ha szolidárisak vagyunk, és másokra is gondolunk.”
Fotók: Sass Judit