Güttler Károly sportosan, biciklivel gurul be a Viadukt tövében álló Peron kávézóhoz. A baseballsapka mélyen a homlokán, de így is azonnal felismerni az egykori Európa-bajnok, kétszeres olimpiai és világbajnoki ezüstérmes mellúszót.

Hétvégi háttérországból végső otthon

A találkozót 9 órára beszéltük meg, ő viszont már túl van egy Biatorbágy–Budapest körön: mindennap hajnali fél ötkor útnak indul, hogy a kőbányai uszodában várhassa a gyerekeket a reggeli edzésen. Márciustól őszig motorral teszi meg a napi 110 kilométert, mert szereti azt a szabadságot, amit csak egy vasparipa adhat. Azt mondja, 25 perc alatt „berobog” a munkahelyére, nem csoda, hiszen gyerekkora óta rajong a motorok morajló basszusáért.

„Már kölyökként is mopeddel, Simsonnal, kis Hondával jártuk be Biátorbágyot, mínusz húszban is hatvannal nyomtuk” – neveti el magát az olimpikon.

A motorozás mellett a halastavon pecázás, korcsolyázás és a hokizás élménye is meghatározta az itteni gyerekkorát.

28 éve él a családjával Biatorbágyon, de kötődése még korábbról ered: szülei válása után édesanyja ide költözött, így a hétvégéket falusias szabadságban töltötte, de a hétköznapokat édesapjánál, Budapesten, a Hajós Alfréd uszodai edzések és a tanulás szorításában. Biatorbágy ma is a szíve csücske, bár bevallja, a régi, csendes Biát jobban szerette. Volt idő, amikor a helyi közéletbe is belekóstolt: 2002-ben egy évig képviselő volt, amíg a testület fel nem oszlatta magát.

„Agilis voltam, szerettem volna, hogy Biatorbágynak legyen uszodája. Ennek az ügynek kb. harmincszor futottunk neki. Aztán kiderült, hogy a csatornarendszer kapacitása nem áll készen egy uszoda befogadására. Később a polgármesterrel és az alpolgármesterrel együtt felkerestük Szabó Tündét, az akkori sportért felelős államtitkárt, és úgy tűnt, van egy kis remény…, de a COVID mindent elsodort” – meséli.

Álmok szárnyán, ezüstök nyomában

Hétévesen, az újhegyi lakótelep ablakából kifelé bámulva két álmot dédelgetett: egyszer majd kertes házban él, és egyszer majd beutazza a világot. A házak fölött elhúzó repülők nemcsak zajt hagytak maguk után, hanem egy titkos ígéretet is: hogy a kitartás egyszer messzire repíti. „Ez a képzeletbeli csomag vitt előre a legkeményebb edzéseken is” – mondja.

Aztán 1988-ban Szöulban, 20 évesen úgy robbant be az élsportba, mint egy szuperszonikus gép: 100 méter mellen egyetlen századdal maradt le az aranyról, körömhossznyira a csodától. Mégsem bánkódott, számára már az is életre szóló ajándék volt, hogy az olimpiai dobogón állhatott.

Pályafutása során újra és újra visszatért a második helyre: 1 vb-, 2 olimpiai- és 6 Eb-ezüst csillog a neve mellett. Nem véletlenül ragadt rá az „ezüstspecialista” név — mögötte olyan stabilitás és állhatatosság áll, amit kevesen bírnak végigvinni.

„Mindig elégedett voltam, hogy felállhattam a pódiumra. Persze, akkor hiányzott az arany.”

Karcsi maga is óriások árnyékában úszott: Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Szabó Joe, később Rózsa Norbert, Czene Attila, Kovács Ági és Risztov Éva mellett gyűjtötte az ezüstöket. „Az ő lendületükből, akaratukból én is sok energiát szívtam magamba” – mondja. Ambivalensen tekint vissza a pályájára: tudja, milyen érzés örök másodiknak lenni, és azt is, milyen teher lehet akár az elsőnek járó dicsfény. „Nem tudom, hogyan viseltem volna azt a nyomást. Az életem mostani harmóniája nekem legalább felér annyival.” Aztán elmosolyodik: „Egy arany mindig becsülendő, de ezüstöt és érmet elérni is óriási érték.

A medence partjáról

34 évesen érezte először igazán, hogy a pályája végéhez ért. A felismerés lelkileg nehéz volt: az úszósapkát le kellett cserélnie a fehér ingre. Tíz évig irányította az ifjúsági válogatottat; 2013 októberétől a Kőbánya SC edzőjeként dolgozik. Ma már az hajtja, hogy minél több tehetséges úszópalántát neveljen, bár látja: a mostani generáció nem bírja azt a terhelést, amit ők kaptak gyerekként. „Ha a gyereket nem a saját vágya repíti, hiába az edző, a szülői és a külső akarat, könnyen kihullhat az élsportból” – mondja.

A magyar úszás jövőjét mégis optimistán látja. „Mindig lesz egy-egy kiugró tehetség. Most Kós Hubert a vezérúszónk. A magyarokban mindig van valami extra, ezt állítom. A középmezőny esetleg gyengülhet – lehet, hogy kevesebb döntősünk lesz, de aranyérmesünk talán sokáig.”

A medence vizét ma már csak nézi, de edzésszerűen nem kívánja a közeget. A Dunában vagy a Balatonban azért szívesen úszik, és heti három konditermi edzés mellett gyakran veszi elő a biciklit is, hogy formában tartsa magát. Etyek dombjain át tekeri ki magából a feszültséget. „Kemény feltekerni, de lenyomom, már csak azért is. Ez a mércém, hogy még bírom” – mondja az egykori úszó, aki valaha napi 16 kilométert rótt a vízben.

Arra a kérdésre, hogy újrakezdené-e a pályáját, határozott válasza van: nem. „Semmi pénzért. Tudom, milyen a testi szenvedés. Rögös, nehéz út volt: fél ötös kelések, délutáni edzés, esti tanulás… egyértelműen nem.” Aztán hozzáteszi: „Akik az élsportban eljutottak valameddig, még ha érem nélkül szálltak is ki, azok is hálásak. Megtanultak küzdeni. Ez a világ akkor is ad egy olyan tartást és kitartást, amit máshonnan nem lehet összeszedni.”

És ezzel már indul is tovább: délután újra motorra ül, hogy a gyerekekből kihozza a legjobb formájukat a medencében.

Fotó: Sass Judit

Ismered a szomszédod?