Ismered a szomszédod? - Osgyányi Vilmos kőszobrász, restaurátor

A kőhöz vezető út

Gyerekkoromban sosem tanultam rajzolni, mégis bármit elém tettek, szépen megcsináltam” – idézi fel Osgyányi Vilmos, mintha egy régi műhelyajtót tárna ki. „Apámtól örököltem a kőhöz, a téglához, a házakhoz való ragaszkodást. Kőműves volt, a jég hátán is megélt.”

A Szegedi Tömörkény István Gimnáziumban tanulta meg a kőfaragás alapjait, majd a Képzőművészeti Főiskolán Páczai Pál, Barcsay Jenő és Szakál Ernő mesterek segítették, hogyan kell a múltat tisztelettel, mégis alkotó módon megérinteni. A kőszobrász kap egy mintát, és kőbe álmodja. A restaurátor viszont az eredetit segíti vissza a jelenbe. „Mintha kézen fognám azt, ami romlik, pusztul, és visszahúznám a jelenbe.”

Magyarország történelme tele van sebekkel, kevés épület élte túl épségben a háborúkat és a török pusztítást. A restaurátorok ezért a múlt gyógyítói. Gyakran él orvosi hasonlattal: „A beteget meg kell vizsgálni, majd meggyógyítani. A restaurálás is erről szól: ami tönkremenni látszik, azt visszahozzuk az életbe. A diagnózist pedig építészekkel, művészettörténészekkel, régészekkel együtt állítjuk fel.”

Szakmai csúcsok és küzdelmek

„Közel ötven éve dolgozom a szakmában, és még soha nem kaptam két egyforma feladatot” – mondja  Vilmos, aki számára Magyarország valóban egyetlen nagy műhely. 1977 óta járja az országot várak és templomok között, mintha különböző korszakok ajtajain lépne át.

A nagy munkák közül a sárospataki vár áll hozzá a legközelebb, ahová tizenegy nyáron át tért vissza. Szívügye volt a siklósi vár is, pályája csúcsának pedig a pécsi Dóm Kőtár hatéves munkáját tartja, amiért Munkácsy-díjat kapott.

A sikerek ellenére a rendszerváltás utáni időszak a restaurátori szakmát is megtépázta: volt, hogy nullszaldóval zárt, sőt kötbért fizetett. „A paraszti múltból tudom, hogy bizonyos dolgokat túl kell élni. Ha nem kötöttem volna kompromisszumokat, sok munkához hozzá sem nyúlhattam volna” – jegyzi meg a mester, aki öt évig vezette a Magyar Restaurátorok Egyesületét, és 2023-tól a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Minden nehézség ellenére ma is ezt a pályát választaná, bár szívfájdalma, hogy a magyar műemlékvédelem nincs olyan méltó helyzetben, mint régen, vagy akár a közeli Szlovákiában, ahol szervezettebb a szakma.

Biatorbágy, ahol a kő is mesél

1992-ben a kőrestaurátor Biatorbágyon vett házat, amely akkor még műhelyként szolgált. A hátsó udvar ma is erről mesél: szobrok, faragványok és félkész részletek sorakoznak egymás mellett, a mesterség szerszámai ott pihennek, ahol a kőpor leülepszik. A felújított tornácos ház azóta már otthon is, amelyet családjával oszt meg.

Egy kőfaragó−restaurátornak a környék kőfejtői végtelen inspirációt jelentenek. A biai bányákban már a 18. század elején fejtették a mészkövet, amelyet a gyorsan növekvő fővárosba szállítottak. Innen került kő az Országház falába, a budai királyi palota felújításához is, évente 5–600 köbméternyi tömböt emeltek ki a Bolha-hegy oldalából – a mai sziklafalak ennek a több évszázados munkának a lenyomatai.

Vilmos a közeli zsámbéki romtemplom állagmegóvásán is dolgozott, amelyet különösen közel érez a szívéhez. Meggyőződése, hogy a sóskúti mészkőből épült romtemplom csak akkor maradhat fenn, ha befedik: „Ha nem kap védelmet, az entrópia törvénye szerint el fog pusztulni.”

„Biatorbágynak nagyon komoly múltja van” – mondja. „A 12. századi Szent Kereszt-templom romja országosan védett műemlék, a Viadukt vasútvonala kulcsszerepet játszott a kőszállításban, a svábok által létrehozott kultúra pedig példaértékű.” Nem csoda, hogy ideköltözése után hamar tagja lett a Biatorbágyi Értéktár Bizottságnak.

A városban több helyen is ott hagyta kéznyomát: a biai és torbágyi országszázló-emlékműveken, a Sándor–Metternich-kastély kerítésének rekonstrukcióján, a Steer- és Schulz-keresztek felújításán. Nagy bánatára a Viadukt melletti eredeti köveket nem sikerült megmenteni: a BUBA építésekor mindent lebetonoztak. „Eltűntek azok a kövek, amelyek a múltunkat hordozták.”

Nagy lendülettel látott neki a helyi kőfaragó kultúra egyik különleges emléke, a Madár-forrás melletti, 1867 után épült kis boltozott kőhíd felújításának is, amit a kivitelező végül kihagyott a projektből. „A híd íve ma is jó állapotban van, csak épp nem lehet átmenni alatta. Ez teljes kudarc számomra, pedig városi és turisztikai szempontból is fontos lehetne.”

A környéken bőven akadna még feladat: a széthulló pincesor értékes pincéi, amelyek máshol már turisztikai vonzerőt jelentenek. Biatorbágyon azonban a pincerendszer nem összefüggő, nehezebb vele gazdálkodni. Bizakodásra ad okot, hogy az Értéktár Bizottság kikérte véleményét az ürgehegyi Hild-pince felújításának felméréséhez.

„Bia iránt érzett szeretetem fontos. Itt érzem magam otthon. Gyüttment vagyok én is, de amíg erőm engedi, teszek a városért.” 

 Fotók: Sass Judit