Miért éppen ő? – Vladár Gábor és a 7 hét
1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot. Horthy kénytelen volt Sztójay Dömét megbízni kormányalakítással. Elindult a vidéki zsidóság deportálása. A belügyben nyilas szellemű vezetők ültek. Az Igazságügyi Minisztériumban egyre durvább jogszabályokat készítettek elő: kitüntetések elvétele, gettósítás, otthonok lefoglalása. Egy biai volt az, aki az elsők közt mondott erre nemet.
Vladár Gábor ekkor már évtizedek óta a törvény-előkészítés vezetője volt. De ekkor és itt olyat kértek tőle, amit nem tudott összeegyeztetni saját értékrendjével. 1944 májusában kilépett.
1944 augusztusában Románia kiugrott a háborúból. Horthy leváltotta Sztójayt; Lakatos Géza vezérezredesnek adott kormányalakítási megbízást és titkos feladatokat: előkészíteni a fegyverszünetet és megállítani a deportálásokat. Horthy az igazságügy élére Vladárt akarta. Ő először nemet mondott, mert felmérte: a Gestapo Budapesten van, a háborúból való kiugrásnak kevés az esélye. Horthy azonban ragaszkodott hozzá. Vladár elkötelezett jogászként és humanitáriusként a kormányzó biztatására végül elvállalta a miniszteri posztot, hogy elősegítse Magyarország háborúból való kilépését, és mérsékelje a náci terrort.
Hét hétig volt miniszter.
Október 14-én a déli minisztertanácsi ülés után ő adta ki a rendeletet a baloldali sajtó engedélyezéséről, a szélsőjobboldali lapok betiltásáról és a politikai foglyok szabadon bocsátásáról. A Gestapo által elhurcoltak közül foglalkozott Baranyai Lipót, Laky Dezső, ifjabb Tildy Zoltán, Peyer Károly és Bajcsy-Zsilinszky Endre ügyével is. Bajcsyt még a megszállás reggelén, 1944. március 19-én saját lakásán fogták el. Fegyverrel várta az SS-t, megsebesült, hónapokig német őrizetben volt. A Lakatos-kormány többször kérte a Gestapótól, hogy adják át a magyar hatóságoknak. Október 11-én ez meg is történt. Szabadlábra helyezését október 15-én reggel Vladár igazságügyi miniszteri intézkedése hozta – órákkal a kiugrási proklamáció előtt. Bajcsy-Zsilinszky még aznap bujkálni kezdett. Novemberben a nyilasok újra elfogták, végül karácsonykor Sopronkőhidán kivégezték.
Vladár a zsidóüldözés ellen is sokat tett: bár a svéd és svájci diplomaták és a Svéd Vöröskereszt által kibocsátott oltalmi dokumentumoknak (védleveleknek vagy Schutz-passoknak) nem volt valódi nemzetközi jogi kötőerejük, miniszterként elérte, hogy a magyar hatóságok tiszteletben tartsák azokat. Ezáltal a Svéd Vöröskereszt tömegesen, a hatáskörét messze túllépve tudott menleveleket kiadni az üldözötteknek, megmentve őket a deportálástól.
A kiugrási kísérlet végül elbukott. A németek elrabolták Horthy fiát, és Szálasié lett a hatalom. Vladárnak menekülnie kellett. Előbb a nyilasok és a németek keresték, később a Rákosi-rendszer. A Népbíróság igazolta. 1948 után mégis elvesztette a megélhetését, nyugdíját megvonták, akadémiai tagságát megszüntették, és családjával együtt kitelepítették. Nyomorban élt a borsodi Tomoron. 1953-ban engedélyt kapott arra, hogy Biára, a családi présházba költözzenek. 1958-ban, gallyvágáskor szemsérülést szenvedett, amely látása elvesztéséhez vezetett. „Visszaemlékezéseim” című önéletrajzát már teljesen vakon írta meg. 1972-ben halt meg Budapesten.