Percekre vagyunk a káosztól
Az álmok már nem segítenek a szőlőhegyeken, a valós megoldást kell megtalálnunk! Nánási-Kézdy Tamás gondolatai a településtervről.

Településfejlesztési terv, szőlőhegyek, lakhatás és négyzetméterek – a beépítésre nem szánt külterületeink szabályozásával kapcsolatos kérdések hónapok óta forognak újra a fórumokon, bejárva még az országos híradásokat is. Rengeteg mindenről esik szó, ám a zajban könnyen elvész a lényeg. Az ügy ugyanis jóval többről szól, mint ahogy elsőre látszik: alapvetően meghatározza a város egészének jövőjét. Ki kell mondani azt is, hogy a hegyeken élők álmai nagyrészt nem teljesíthetők. Mindannyiunknak meg kellene érkezni a valóságba, és az oda vezető utat is közösen kellene bejárnunk.
Nem állítom, hogy töviről hegyire, de volt lehetőségem alaposabban is megismerni az Iharos alatt húzódó, a településfejlesztési dokumentumokban szőlőhegyeknek nevezett területeket. Sokszor és sokféle céllal fordultam meg már ezeken a szépségeket és kincseket is rejtő lejtőkön, különösen az Ürgehegyen. Nemcsak az évszázados pincék varázsában vagyok otthon, hanem annak is szemtanúja voltam, ki, milyen indíttatással és tervekkel költözött ide: szükségből, telve romantikával, vállalkozási céllal, önálló életkezdésként pici gyermekkel, vagy épp az élet nyugalmas lezárásaként. Amit azonban mindegyik itt lakóban közösnek éreztem, hogy a csend, a nyugalom és a természet közelsége olyan értékek, amelyekről nem mondanának le.
Azokról beszélek, akik életvitelszerűen a szőlőhegyeken élnek. S éppen itt a bökkenő. Amikor gyermek voltam, szinte csak a földek művelésére, szüretre mentünk a hegyekre a faluból, hétvégente pedig kiáramlottak a fővárosból a kiskerttulajdonosok is. De máshol lakással nem rendelkező kint élőkről nem igazán volt tudomásunk. Azután mindkét hagyománynak vége szakadt, a világ másfelé változott. A szabályozás viszont lényegében ugyanaz maradt: a hegyeken ma is csak gazdasági épületekre és mezőgazdasági művelésre volna lehetőség, minden más – a jog előírásai felől nézve – törvénybe ütközőnek számít.
Ha belegondolunk, egy illegális falu jött létre a kilencvenes évektől kezdve a közben várossá váló nagyközség mellett. Egy szerethető falu, amelynek szép részein – kis túlzással élve – most még úgy érezhetjük magunkat, mintha egyenesen az Őrségbe érkeztünk volna. De ha a szőlőhegyek átalakulása tovább száguld az élhetetlenség felé, akkor már nem sokáig.
A rendszerváltáskori hátrányait leküzdő, látványos fejlődésnek indult nagyközség vezetése sokáig nem tudott mit kezdeni a hétvégi házas világot maga mögött hagyó, funkcióit vesztett, beépítésre nem szánt külterületekkel. Emlékezetem szerint elsőként a 2019-es szabályozást megalapozó dokumentumok próbáltak valamilyen elméleti modellt felállítani a hegyeken az addigra már egyre-másra jelentkező problémák megoldására. Azután bekövetkezett egy közmeghallgatás, amikor szinte csak a külterületekről érkeztek polgárok a művelődési központba. Tele volt velük a Faluház nagyterme, és csak egyet akart mindegyikük: vizet, utat, csatornát és olyan körülményeket, amelyekben a település belső részén élőknek van részük. Akkor rádöbbentem: sokan azok közül, akik már lakóvá váltak ott, ahol lakniuk egyébként nem lehetne, álmokat szőnek a jövőjükről. Többségük úgy választott otthont a hegyeken, hogy nem volt tisztában a valós esélyeivel és lehetőségeivel.
Ez óriási baj és a konfliktusok legfontosabb alapja a jelenlegi egyeztetéseken is. El lehet ismételni sok százszor, éveken át azt a kérést, hogy a szőlőhegyeken is a belterülettel azonosak legyenek a körülmények, megígérheti ezt bármilyen városvezetés, nem létezik olyan valós helyzet, amikor erre rendelkezésre állna a szükséges pénz – nemcsak a közművek, utak kiépítésére, hanem a fenntartásukra sem. Ezek az ingatlanok azért voltak olcsók, mert korlátozott lehetőségek jártak és járnak hozzájuk. Ha az önkormányzat felvállalná, hogy megvalósítja, amit az ott lakók kérnek, akkor a hegyeken lévő magántulajdonok a közpénz segítségével kétségkívül jóval értékesebbé válnának. Ennek egyik ára viszont nagy eséllyel a település pénzügyi csődje lenne.
A teljes árat pedig mindenki megfizetné. A hegyeken ugyanis elkerülhetetlenné válna a lakóparkok világa, a nyugalom és a csend megszűnése, az örökségvédelmi és természeti kincsünk további pusztulása. Az ingatlanfejlesztők azonnal kihasználnák a fejlesztésekkel előálló új lehetőségeket. Főképp azután, hogy a város korábban benépesült területein egyre fogynak a lehetőségek, és a jelenleg kijelölteken túl zöldmezős lakóövezet kialakítása nem várható. Ha pedig nem lesz fejlesztés, de minden marad a mostani körülmények között, a bódéváros terjedése, a hegyeken élő népesség további spontán növekedése vezet el ugyanoda: kezelhetetlen helyzetekhez és azoknak az értékeknek az elvesztéséhez, amelyekért a többség odaköltözött.
Lakópark vagy bódéváros: ez a két út áll tehát most a szőlőhegyek előtt. Egyik sem találkozik azzal az álommal, aminek a megvalósítását az itt élők többsége szeretné, ugyanakkor az a megoldás is távol áll ettől, amelyet – legalább a szabályozás szintjén – meg kellene valósítanunk. A korlátozott és szabályozott fejlesztést szolgálja az a formálódó településfejlesztési koncepcióban szereplő ajánlat, amely a nagy telkeken engedélyezné a legális lakhatás megteremtését. Ez az elképzelés nem vesz el senkitől semmit, csak annak a víziónak vetne véget, amely a háromezer négyzetméternél kisebb telkeken is engedélyezné ugyanezt. Ez az, ami fájdalmas, de mindazt, ami a szőlőhegyeken vonzó, csak így tudjuk megőrizni. Mindent egyszerűen nem lehet.
Ne feledjük: a hatályos országos szabályok szerint csak annak lehetne ma lakhatási joga a szőlőhegyeken, aki legalább egy hektáros (tízezer négyzetméteres) területtel rendelkezik. Ennél kedvezőbb lenne, ha Biatorbágynak sikerülne elérnie – az állami főépítész hozzájárulásával – a háromezer négyzetméteres minimumot. Ami ezzel elveszik, az mindig is álom volt, sosem a valóság. Nem halogatható már ezzel a szembesülés, mert az utolsó percekben vagyunk a visszafordíthatatlan káosz előtt.