Július 11-én különleges vendég érkezik az EFKZ nagykoncertjére: Baráti Kristóf, a magyar klasszikus zenei élet egyik meghatározó hegedűművésze. Játéka minden alkalommal erős jelenlétet teremt a színpadon, és most Biatorbágy közönsége is közelről élvezheti ezt az egyedi hangzásvilágot. A koncert előtt beszélgettünk vele a zenéről, a fesztiválról és az idei találkozásról.

Mikor találkozott először az Erkel Ferenc Kamarazenekarral?

B.K.: Úgy emlékszem több, mint tíz éve, Kaposváron zenéltünk együtt a Kaposfest keretein belül, többek közt Vivaldi Négy évszak című ciklusával. Szép emlékeim vannak erről az együttműködésről.

Hogyan fogadta az EFKZ meghívását?

B.K.: A nyári fesztiválmeghívásoknak mindig nagyon örülök, mert ezek különleges hangulattal zajlanak és intenzív kapcsolatteremtő erővel bírnak. Az elmúlt években azonban tudatosan próbálom megőrizni a nyarat pihenésre: egy zsúfolt évad után jó érzés, ha nem egy telített fesztiválszezon következik. Idén ez lesz az egyetlen nyári koncert itthon, amit elvállaltam, és ez jól mutatja, milyen zenei és baráti kapcsolat fűz az EFKZ-hoz és Lesták-Bedő Eszterhez.

Hogyan zajlik a közös munka a próbák során?

B.K.: A szólista privilégiuma, hogy egy koncepcióba, egy látásmódba invitálja a zenekart. A próbákon derül ki, hogy mit gondolunk a darabról, hogyan látjuk a szerző szándékát, és hogyan tudjuk ezt a közös zenei folyamatot összehangolni. Ezután lehetővé válik a közös gondolkodás, közös nyelv kialakítása, mely ideális esetben a színpadon spontán megoldásokat, finom improvizációkat is ösztönözhetnek. Ettől válhat élővé, izgalmassá az előadás.

Hogyan állt össze az est műsora?

B.K.: Mendelssohn d-moll hegedűversenyét javasoltam az est versenyművének. A szerző egyértelműen az egyik kedvencem. A másik, e-moll hegedűversenye a legtökéletesebb hegedűversenynek is mondható és valószínűleg az egyik legnépszerűbb is. Ez a korai darab pedig azért izgalmas, mert mindössze tizennégy évesen komponálta, mégis érett stílus, érzékeny zenei gondolkodás, kifejező dallamvilág és sziporkázó virtuozitás jellemzi. Üdítő játszani, kivételes mű, a vonószenekari kisérettel írt versenyművek egyik legszebb darabja.

Nagyon sokat utazik és korábban sok időt töltött külföldön. Hogy látja, van-e különbség az itthoni és a külföldi közönség között?

B.K.: Őszintén szólva nem hiszem, hogy országok szerint érdemes közönséget kategorizálni. Inkább emberek vannak, különböző háttérrel, különböző zenei érzékenységgel. Vannak helyek, ahol bizonyos tradíciók erősebben megmaradtak, például a volt keleti blokkban a komolyzene társadalmi súlya hosszú ideig nagyobb volt, és ennek ma is vannak lenyomatai. Nyugaton másfajta profizmus és koncertkultúra alakult ki, ami szintén sok értéket hordoz. De összességében a klasszikus zene mindenhol ugyanazzal a kihívással néz szembe: hogyan tud megszólítani új, fiatal közönséget. Ez ma már nem földrajzi kérdés, hanem közös feladat.

Van személyes élménye vagy kötődése Biatorbágyhoz?

B.K.: Igen, bár nem kulturális jellegű, mégis izgalmas élmény. Budaörsön tanultam meg repülni, van pilótajogosítványom, és a kezdeti időszakban gyakorló légtérként rendszerint Biatorbágy közvetlen közelébe repültünk. Biatorbágyot a levegőből egészen jól ismerem, ez egy különös, személyes kötődés, ami mindig eszembe jut a városról.

Hogyan érzékeli az idő múlását játék közben, és hogyan viszonyul ez a repüléshez?

B.K.: A koncerten egészen másképp telik az idő, mint a hétköznapi helyzetekben, vagy akár repülés közben. Amikor játszom, nem percekben érzékelem az időt, hanem a darab léptékében, tartalmában. A zenében harminc perc alatt rengeteg minden történik: nem az órát figyelem, hanem azt, hogy éppen hol tartok a mű útján. A repülésnél az idő inkább a manőverekhez, a távolsághoz, a technikai lépésekhez kötődik. A zene tulajdonképpen az idő alakítása egyszerre vagyok analitikus résztvevője a darabnak, aki követi a szerkezetet, és közben mégis bele tudok feledkezni a pillanatba. Nem szűnik meg az időérzékelés, de átalakul.

Fotó: Marco Borggreve