
A képek mögött az ember – tizenöt éve a fotográfia szolgálatában
Egy jó ötlet önmagában még kevés ahhoz, hogy hagyománnyá váljon. Kellenek hozzá emberek, akik hisznek benne, időt és energiát áldoznak rá. A Biatorbágyi Fotószalon története éppen erről szól. A Horváth Imre kezdeményezésére másfél évtizede útjára indított fotópályázat nemcsak életben maradt, hanem fokozatosan kinőtte eredeti kereteit. Ma már határokon átívelő, szakmailag is rangos megmérettetés, amelynek idei, jubileumi kiírására több mint 200 fotós, csaknem kétezer alkotással nevezett. Mindeközben megőrizte azt, ami miatt létrejött: az alkotás örömét, a szakmai fejlődés lehetőségét és a közösség összetartó erejét.
Tizenöt év alatt sok minden megváltozhat. Emberek jönnek-mennek, lelkesedések születnek és halványulnak el, a kezdetben nagy lendülettel elindított közösségi kezdeményezések közül pedig nem mindegyik állja ki az idő próbáját. Különösen igaz ez azokra, amelyek fennmaradása jórészt néhány elkötelezett ember szabadidején, kitartásán és áldozatvállalásán múlik.
A Biatorbágyi Fotószalon esetében azonban az idő nem koptatta, hanem megerősítette az eredeti elképzelést. Az egykori fotópályázat mára olyan szakmai találkozóhellyé vált, amelyre az ország különböző vidékeiről és határainkon túlról is érkeznek alkotások. A résztvevők száma, a képek minősége és a pályázat egyre szélesebb körű ismertsége egyaránt jelzi, hogy a kezdeményezés jóval túlmutat Biatorbágy határain.
Mindez azonban nem egyik napról a másikra történt. A Fotószalon mögött másfél évtizednyi szervezőmunka, folyamatos megújulás és egy olyan közösség áll, amelynek tagjai nemcsak fényképezni szeretnek, hanem tenni is azért, hogy mások számára is megnyíljon az alkotás lehetősége.
A lelkesedésből hagyomány, a hagyományból Fotószalon lett
Horváth Imre, a Biatorbágyi Fotóklub és a Fotószalon alapítója szerint a kezdeti elképzelés egyszerű, mégis fontos igényre adott választ.

SPJ: Mi volt a legfontosabb motiváció, amikor elindította a fotópályázatot?
H. I.: A fotósoknak szükségük van sikerélményre, amikor a falakon viszontlátják a képeiket, és szükségük van visszajelzésre is, hogy vajon hol tartanak a fotóművészeti alkotás folyamatában. Hiszen a saját képeinkről nehéz megmondani, hogy éppen jók vagy kevésbé jók. Ez volt tulajdonképpen a meg nem fogalmazott, de tudatosan jelen lévő legfontosabb szempont. Eleinte volt néhány szkeptikus hang, de nagyon hamar beigazolódott, hogy szükség van erre a pályázatra.
Az évek során a pályázat szervezése új kezekbe került, de az alapító szándéka tovább élt. Horváth Imre külön is elismeréssel szólt Bozzai Attila és Tonomár Mónika, valamint a mögöttük álló segítők munkájáról, akik a hagyományok megőrzése mellett új ötletekkel is gazdagították a rendezvényt.
SPJ: Tizenöt év után hogy látja, hol helyezkedik el a Biatorbágyi Fotószalon a hasonló megmérettetések között?
H. I.: Most már lassan patinás pályázatnak számít, ugyanakkor szakmai színvonalát tekintve is a jobbak közé tartozik. Ez abban is megmutatkozik, hogy az utódaim egy kicsit változtattak a nevén, és ma már Fotószalonról beszélünk, nem egyszerűen fotópályázatról. Ez arra is utal, hogy magasabb minőséget kívánnak meg az alkotóktól, és a művészet különböző nézőpontjait szeretnék felvillantani.
A jubileumi pályázat számai mindenesetre figyelemre méltók. A 204 nevező 1828 alkotása közül a szakmai zsűri hat kategóriában választotta ki a katalógusba kerülő, illetve díjazásra érdemes felvételeket. A színes és fekete-fehér képek, a természet- és tájfotók, valamint a kreatív alkotások mellett külön figyelmet kaptak Biatorbágy és testvértelepülései, továbbá a fiatal fotósok munkái.
A szakmai rangot a zsűri összetétele is jelzi. A felnőtt kategóriák alkotásait Daróczi Csaba, Bánkuti András és Sandra Zagolin értékelte, az ifjúsági mezőny képeit pedig külön zsűri bírálta el.
A képek mögött mindig ott van az ember
A fényképezés napjainkra szinte mindenki számára elérhetővé vált. A technikai fejlődésnek köszönhetően ma már egy mobiltelefonnal is készíthetünk kiváló minőségű felvételeket, a mesterséges intelligencia pedig egészen új lehetőségeket nyitott meg a képi világ megalkotásában. A kérdés azonban változatlan: mitől lesz egy fénykép valóban jó?
A jubileumi kiállítást megnyitó Daróczi Csaba, tízszeres Az Év természetfotósa címmel elismert fotóművész szerint a technikai tökéletesség önmagában még nem feltétlenül tesz különlegessé egy alkotást. Vannak hibátlanul komponált, tökéletes fényviszonyok között készült képek, amelyeknek minden részlete a helyén van. És vannak olyanok, amelyek valami megfoghatatlan többletet hordoznak. Olyan pillanatot, ami előtt a néző nem tud közömbösen elmenni.

Daróczi Csaba azt hangsúlyozta, hogy a fotósnak sokszor hosszú időn át kell keresnie a megfelelő témát, fényt vagy nézőpontot, hogy aztán a megfelelő pillanatban valóban ott lehessen.
"Azt gondolom, hogy a véletlennek, a szerencsének is fontos szerepe van abban, hogy egy kép kiemelkedjen a többi közül. Amikor a természetben vagy akár a műteremben olyan megismételhetetlen, szinte isteni csoda részese lehetsz, amely csak neked adatik meg, az a fényképen is visszaköszön. Ez az utánozhatatlan pillanat az, ami igazán különlegessé tehet egy alkotást."
Horváth Imre a jó fotográfia mögött még hangsúlyosabban az alkotó embert látja.
SPJ: Ma már szinte mindenki kezében ott van egy fényképezőgép. Mitől lesz mégis különleges egy fotó?
H. I.: Amikor zsűrizek, azt szoktam mondani, hogy nem a képekre vagyok kíváncsi, hanem a képek mögött lévő emberre. Arra az elmére, amelyik létrehozza az adott képet. Én nem képeket versenyeztetek egymással, hanem a létrehozó elméket.
SPJ: Ezt befolyásolja a mesterséges intelligencia térnyerése?
H. I.: Ha ezt innen nézzük, akkor a mesterséges intelligencia és társai már kívül is rekedtek. Arra kell törekednünk, hogy ne is tolakodjanak be, hiszen akkor elrontják ezt a játékot. Én abban reménykedem, hogy ez olyan lesz, mint amikor megjelentek a sakkautomaták, elkezdték az aktuális világbajnokkal játszatni őket, majd le is győzték a világbajnokot. Mi maradt? A gépek elkezdtek egymással játszani, az egyik győzött, a másik vesztett. Ki beszél már erről? Senki. Az viszont továbbra is érdekli az embereket, hogy ki a sakkvilágbajnok, hiszen a zsenialitás ott van.
SPJ: Fel lehet ismerni, ha egy pályamű elkészítéséhez mesterséges intelligenciát is használtak?
H. I.: Ha felismerjük, akkor rosszul csinálták! A mesterséges intelligenciával is lehetne alkotni. Egyetlen probléma van: az alkotás folyamatát akkor lehetne igazán összevetni, ha látnánk azt az utat is, ahogyan a kép létrejött. De vannak különböző technikák az ellenőrzésre. Bekérhetjük például a nyers állományokat, és akkor már látható, mi az, ami nem a fotós sajátja.
„Én nem a képekre vagyok kíváncsi, hanem a képek mögött lévő emberre.”
Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amelyet a jubileumi Fotószalon magával hozott. Hiszen a képek mögött ott van az alkotó látásmódja, kíváncsisága, kitartása és sokszor egy egészen személyes történet is.
Horváth Imre idei, Látlak című, első díjas alkotásának története például azt bizonyítja, hogy a felkészültség mellett némi szerencsére és jó adag helyismeretre is szükség lehet.

SPJ: Hogyan született az idei díjnyertes képe?
H. I.: Mindig biztatom a fotós barátaimat, hogy év közben sokat fényképezzenek Biatorbágyon. Ennek megfelelően én az utolsó két napra hagytam a fotózást. Szerencsém volt, mert a vasárnapi beadási határidő előtt, szombaton reggel bemondták a rádióban, hogy óriáshold, aratóhold lesz. Egy telefonos applikációval körberohantam a települést, kerestem azokat a helyszíneket, ahonnan az adott időpontban jól látható lesz a Hold. Egyet nem kalkuláltam bele: az applikáció nem foglalkozik azzal, hogy teleobjektívvel vagy nagylátószögű objektívvel fényképezek. Összesen két helyszínt találtam, ahonnan igazán lehetett ilyen képet készíteni. Mindkét felvétel bekerült a katalógusba.
Egy közösség, amely nemcsak képeket hagy maga után
A Biatorbágyi Fotóklub történetének talán legnagyobb értéke, hogy a kezdeti lelkesedésből tartós közösség született. A tagok nem csupán a fényképezés iránti érdeklődésük miatt találkoznak – tudtam meg Tonomár Mónikától, a Biatorbágyi Fotóklub Egyesület elnökétől.

SPJ: Mi lehet a titka annak, hogy a Fotóklub és a Fotószalon tizenöt év után is ilyen népszerű?
T. M.: Szerintem nagyon innovatív klub vagyunk. Folyamatosan próbálunk olyan programokat kitalálni, amelyek érdekesek a tagjainknak, és ezeket másoknak is megmutatjuk. Nagyon sok fotóstúrát szervezünk, de most például volt egy különleges kezdeményezésünk, a fotóslicit. A tagjaink képeket ajánlottak fel, a befolyt támogatásokból pedig tizenöt fát ültettünk Biatorbágyon. Éppen vasárnap volt a faültetés, közel negyvenen vettünk részt rajta. Az alkotók és a támogatók közösen ültették el a fákat, nagyon jó hangulatban, a végén pedig átadtuk a képeket a támogatóknak. Az ilyen különleges események erősítik a csapatot is. Együtt tudunk valami jót tenni, miközben szakmailag is próbálunk fejlődni.
SPJ: Milyen átélni, hogy ilyen sokan neveztek a jubileumi pályázatra?
T. M.: Különösen örülök, hogy ilyen sok alkotás érkezett, de annak még jobban, hogy ennyi ember el tudott jönni. Tartottam tőle, hogyan tudjuk majd megtölteni a nagyszínháztermet, de örömmel láttam, hogy sokan akartak velünk ünnepelni. Olyanok is eljöttek, akik nem voltak díjazottak.
A helyi értékek a nemzetközi mezőnyben is helyet kapnak
A Fotószalon fejlődésében különösen figyelemre méltó, hogy miközben a pályázat egyre szélesebb körben ismertté vált, nem veszítette szem elől a helyi kötődéseit sem.

SPJ: Mennyire népszerű a fotósok körében a Biatorbágyot és testvértelepüléseit bemutató kategória?
T. M.: Idén szinte megduplázódott a nevezések száma. Korábban hatvan körül volt, most már körülbelül százhúsz, úgyhogy azt gondolom, van rá érdeklődés. Ebben az is segít, hogy igyekszünk népszerűsíteni a helyi programokat. Például az egyik díjazott, Király Erika az invitálásomra jött el a bábos fesztiválra, és ott készítette a képeit. Fotóstúrákat is szervezünk. Májusban a kőbányai fotóklubbal jártunk az Ürge-hegyen, több pincészetbe is ellátogattunk, így ismertettük meg velük a környéket. A családi napunkat pedig a sváb tájházban tartottuk, ahol viseletbe is öltözhettünk. Az ott készült képek később a tájházról szóló könyvben is megjelentek, így ez mindenkinek pozitív hozadékot jelentett.
A Fotószalon határokon átívelő kapcsolatairól a jubileumi pályázat kreatív kategóriája is tanúskodik. A Dolce Vita témával idén Stefano Fiorin emléke előtt tisztelegtek, aki a Fotoclub Chiaroscuro tagjaként hosszú éveken át ápolta az olasz és a biatorbágyi fotósok barátságát. A januárban elhunyt fotós emlékét az életörömöt, a szépséget és a mindennapok különleges pillanatait megörökítő alkotásokkal idézték fel. A nemzetközi kapcsolatok további erősítése a Fotóklub jövőbeli tervei között is szerepel.
SPJ: Milyen tervekkel készülnek a következő időszakra?
T. M.: Nagyon szeretnénk a városünnep alkalmával egy olyan programot, amelyen valamennyi testvérváros fotósait meg tudjuk szólítani. Ez az egyik célkitűzésünk a kapcsolatok erősítésében. Akár egy kiállítást is szervezhetnénk, amelyre mind az öt testvérvárosból várnánk fényképeket. Ez egyelőre csak elképzelés, de ha támogatást kap, szeretnénk megvalósítani.
A következő generáció már keresi a saját látószögét
Egy hagyomány jövője nemcsak azon múlik, hogy képes-e megőrizni a múlt értékeit, hanem azon is, hogy meg tudja-e szólítani azokat, akik majd tovább viszik. A Biatorbágyi Fotószalon szervezői évek óta tudatosan dolgoznak azon, hogy a fiatalabb generációkat is megszólítsák.
Az ifjúsági kategória Bozzai Attila kezdeményezésére jött létre, aki a Fotóklub ifjúsági referenseként iskolákban tartott foglalkozásokkal, beszélgetésekkel igyekszik felkelteni a fiatalok érdeklődését a fényképezés iránt.

SPJ: Hogyan működik a Fotóklubban a következő generáció kinevelése?
B. A.: Körülbelül öt-hat évvel ezelőtt létrehoztam az ifjúsági kategóriát a biatorbágyi pályázaton belül. Elmentem az iskolákba, és felajánlottam, hogy szívesen tartok egy órát. Készítettem egy vetítést, és három kérdéssel indítottam. Az első az volt: mi a szép? A második: mi a művészet, és ki a művész? Ezekről beszélgettünk a gyerekekkel. Az értékelésben is ez a szemlélet volt fontos. Bennünket nem az érdekel elsősorban, hogy ismeri-e valaki a kompozíciós szabályokat vagy a Fibonacci-spirált. Hanem az, hogy milyen szemmel látja a világot, mit vesz észre, mit gondol róla, és a kreativitását hogyan tudja megmutatni. Az nyer, aki ezt a kis pluszt a saját látásmódjából hozzá tudja tenni a képhez.
SPJ: Mit mutatnak meg a fiatalok képei? Mi az, ami ma megragadja őket?
B. A.: Nagyon meglepődtem például az első díjazott életkorán. Egy nyolcéves fiatalember jött fel a színpadra, aki egy egészen különleges pillanatot kapott el. De ott van például Puskás Janka balatoni képe is, vagy azok az egyszerű látványok, amelyek elindítanak egy gondolatfolyamatot, és végül fénykép lesz belőlük. Éppen ilyeneket szerettünk volna látni. Rack András Óriások feje című képe is nagyon érdekes. Ő már tagja a Biatorbágyi Fotóklubnak. Korábban egy másik fotópályázaton került a látókörömbe, és annyira érettnek láttuk, hogy meghívtuk a felnőttek közé. Tizenhét évesen előadást tartott nekünk a csillagfotózásról. Sok felnőtt és nyugdíjas hallgatta szájtátva. Nagy dolog, amikor egy ilyen fiatalember kiáll a nála jóval idősebb közönség elé, és érdekfeszítően beszél arról, ami igazán érdekli.
SPJ: Ma egy fiatal leggyakrabban a telefonjával kezd fényképezni. Lehet ebből valódi szenvedély?
B. A.: Hát persze! Mindennel lehet jó képet készíteni. A kreativitás az elsődleges, az eszköz másodlagos. Ez egy kicsit olyan, mint a főzés. Ha valaki nagyon finomat főz, nem azt mondom neki, hogy milyen jó edénye van otthon, hanem azt, hogy nagyon tud valamit. A fotózásnál ugyanez a helyzet. Persze az eszköznek is van jelentősége, de az ismeret sokkal fontosabb. Ma már a telefonon is lehet különböző beállításokat használni, a mélységélességgel játszani, hangulatot teremteni. Nem kell ehhez milliós beruházás. A telefon is tökéletes, sőt, azzal kell elkezdeni.
SPJ: Van jövője a Biatorbágyi Fotóklubnak? Lesznek, akik továbbviszik ezt a hagyományt?
B. A.: Én bízom benne, hogy igen. Ezért is járok az iskolákba, és beszélgetek a gyerekekkel. Elmondom nekik, hogy a kreativitásnak mi a lényege. Hogy nem készen fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, hanem megnézzük, megkeressük, hol lehet rajta javítani, hogyan lehet egy kicsit másképp látni. Ha pedig ezeket a gondolatokat meg is tudjuk jeleníteni, akkor már közelebb jutottunk ahhoz, hogy megértsük, mi a művészet.
Az ifjúsági kategória idei első díját a mindössze nyolcéves, Győrszentivánról érkezett Kalmár Kristóf nyerte el Fejenállás című alkotásával.

SPJ: Honnan hallottál a pályázatról?
K. K.: A mama jelentkezett nekem, és amúgy nagyon jó pályázat. Jók a díjak.
SPJ: Ki tanított meg fényképezni?
K. K.: A mama. Megkérdezte egyszer tőlem, hogy szeretnék-e fotózni?
SPJ: Hogy készült az a kép, amivel most nyertél?
K. K.: Győrben egy jet-ski-világbajnokságon. Sokat fényképeztem, a mama ezt választotta.
SPJ: És mit szeretnél legközelebb fényképezni?
K. K.: Állatokat, madarakat, természetet.
A nagymamával folytatott beszélgetésből egy családi fotóstörténet bontakozott ki. Kristóf bátyja már korábban felfedezte a fényképezés örömét, az öccse pedig természetesen nem akart kimaradni a közös kalandokból. Kristóf már hatévesen fényképezőgépet vett a kezébe, és a családi kirándulásokon, programokon azóta is folyamatosan gyakorol.
A második díjat megosztva Rack András Óriások feje és Zsigmond Lili Lizbett Karnyújtásnyira című alkotása kapta. András egy dél-tiroli táj különleges részletét örökítette meg, tudatosan keresve a megszokottól eltérő nézőpontot. Lili képén a naplemente fényei, a felhők és a madarak együttese teremtett figyelemre méltó hangulatot.
Ami megmarad a jubileum után
A XV. Biatorbágyi Fotószalon jubileumi díjátadóját november 18-án rendezték meg a Juhász Ferenc Művelődési Központban. A Pászti Miklós Alapfokú Művészeti Iskola növendékeinek zenei műsora után Kocsis József polgármester köszöntötte a résztvevőket, Horváth Imre idézte fel a pályázat történetét, Daróczi Csaba pedig megnyitotta a kiállítást. Az est során átadták a díjakat és különdíjakat, a közönség pedig a kiállított alkotások mellett vetítésen is megismerhette a zsűri által elfogadott fényképeket.
A Fotószalon megvalósítását Biatorbágy Város Önkormányzata, a CEWE Magyarország és a Fotoplus támogatta.
A XV. Biatorbágyi Fotószalon díjazottjai
Színes kategória
I. díj: Kovács Krisztián – Csendes párbeszéd
II. díj: Szalai Attila – Napfogyatkozás 2026
III. díj: Fábián Szilvia – 6 sec
Figyelemre méltó alkotás díja: Lehotzky István – Porlovag
Fekete-fehér kategória
I. díj: Nerpel Nikoletta – Pirouette
II. díj: Hajdu Kriszta – Látlak
III. díj: Szécsényi Zsuzsanna – Rétegek
Figyelemre méltó alkotás díja: Czire Alpár – Bűntelen nyugalma
CEWE-különdíj: Gosztonyi Pál – Fellépés előtt
FOTOPLUS-különdíj: Császár László – Vízitánc
FOTOPLUS-különdíj: Varró Brigitta Barbara – Áthaladás
Természet és tájkép kategória
I. díj: Dékány Bence – Ölelés
II. díj: Vas István – Fény mögött
III. díj: Nagy Erika – Néma sikoly
Figyelemre méltó alkotás díja: Rabiné Holmi Melinda – Hármashangzat
Dolce Vita kategória
I. díj: Egressy Orsolya – Balaton-felvidéki Dolce Vita
II. díj: Roca-Garciarena Beatrix – A rolón át
III. díj: Roca-Garciarena Beatrix – Kék óra
Figyelemre méltó alkotás díja: Francsik Ildikó – Álmomban Szicíliában
Biatorbágy és testvértelepülései kategória
I. díj: Horváth Imre – Látlak
II. díj: Király Erika – Két oldal között
III. díj: Perián János Sebestyén – Menyasszony torbágyi népviseletben
Figyelemre méltó alkotás díja: Király Erika – Rejtett jelenlét
Biatorbágy város különdíja: Frindt Péter – Asztali áldás
Ifjúsági kategória
I. díj: Kalmár Kristóf – Fejenállás
II. díj (megosztva): Rack András – Óriások feje
II. díj (megosztva): Zsigmond Lili Lizbett – Karnyújtásnyira
Biatorbágy város különdíja: Fazekas Boldizsár – Lendület
A legeredményesebb alkotó: Nerpel Nikoletta, hat elfogadott alkotással.
Fotók: Puskás Dávid
Galéria

























































































