A királyfi, a sárkány és a belső képek varázsa – Tizenhárom éve él a népmese hagyománya az Czuczor-iskolában

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a népmese csupán egy letűnt kor irodalmi emléke, amit múzeumokban vagy poros könyvespolcokon kell őriznünk. Az iskola pedagógusközössége azonban vallja, hogy a mese addig él, amíg elmondjuk egymásnak. Ebből a meggyőződésből indult útjára 2014-ben egy olyan kezdeményezés, amely mára az iskolai élet szerves részévé és az egyik leginkább várt őszi hagyománnyá nőtte ki magát. A program célja kezdettől fogva az volt, hogy a gyerekek ne csupán passzív hallgatói legyenek a történeteknek, hanem a dramatizálás, a közös bábjáték és a kortársaktól hallott élő szavak által maguk is belépjenek a mesék birodalmába. Ez a nap egyben hangos felhívás a szülők felé is, hogy a rohanó hétköznapokban is szánjanak időt a személyes, élőszavas mesélésre, hiszen ez a nyelvi, kognitív és érzelmi fejlődés legősibb, legbiztosabb kulcsa.

B.T.: Hogyan indult el a Népmese Napjához kapcsolódó kezdeményezés az iskolában, és mi volt az ötlet megszületésének hátterében?

G.E.: A kezdeményezés abból a meggyőződésből született, hogy a mese nem csupán egy irodalmi műfaj, hanem a nevelés egyik ősi és ma is rendkívül fontos eszköze. Iskolánk egyik küldetése a magyar műveltség és hagyomány továbbadása, ezért természetesnek tűnt, hogy Benedek Elek születésnapjához, szeptember 30-ához kapcsolódva mi is külön ünnepet szenteljünk a magyar népmesének. Az idei már a 13. Népmese Napunk, így mára az iskola egyik meghatározó hagyományává vált.

B.T.: Hogyan emlékeznek vissza az első alkalomra?

G.E.: Több mint egy évtizede 2014-ben rendezzük meg első alkalommal azzal a céllal, hogy ezen a napon ne egyszerűen „beszéljünk” a népmeséről, hanem megszólaljanak a mesék. Gyerekek meséltek gyerekeknek, együtt hallgattunk történeteket, majd egyre több dramatizált, bábozott előadás is bekerült a programba. A kezdeményezés évről évre gazdagodott, miközben a lényege változatlan maradt: személyes találkozás a mesével. Gyakran hívunk felnőtt mesemondókat is, akárcsak ebben az évben is, hogy még élményszerűbb legyen az ünnep. Járt már itt Agócs Gergely, Fábián Éva és idén Csíki Lóránt lesz a vendégünk.

B.T.: Hogyan kapcsolódik ez az iskola többi hagyományához és nevelési értékeihez?

G.E.: Nagyon szervesen illeszkedik iskolánk nevelési programjába. Fontosnak tartjuk a magyar kulturális örökség megismerését, az élményszerű tanulást és azt, hogy a nagyobbak és a kisebbek is tanuljanak egymástól. A Népmese Napján mindez egyszerre jelen van, hiszen különböző évfolyamok szerepelnek, mesélnek egymásnak, közösen készülnek, a harmadik évfolyam pedig hagyományosan dramatizált meseelőadással ajándékozza meg az iskola közösségét.

A magyar népmese számunkra kulturális örökség. Ezek a történetek évszázadokon keresztül szájról szájra öröklődtek, és magukban hordozzák a magyar nyelv különleges fordulatait, humorát, bölcsességét, valamint azt az erkölcsi tapasztalatot és gondolkodásmódot, amelyet nemzedékek adtak tovább egymásnak. A mesékben érték a becsület, a hűség, a jóság, a kitartás, a bátorság, a leleményesség; a hős útnak indul, próbákat áll ki, hibázik, tanul, segítséget ad és kap. A gyermek ezeket nem erkölcsi szabályok felsorolásaként kapja, hanem történetként éli át. Ez teszi a mesét különösen értékes nevelési eszközzé.

Fontosnak tartjuk azt is hangsúlyozni, hogy a népmese eredetileg nem kizárólag gyermekműfaj volt. A felnőttek is meséltek egymásnak, történeteiken keresztül adtak tovább tapasztalatot, bölcsességet, félelmeket, reményt és humort. Mi azért kezdjük már gyermekkorban, hogy a gyerekek megtanulják ezt a nyelvet, hogy legyen érzékük a széphez, az erkölcsi tartalomhoz, a jelképekhez és a történetek mélyebb rétegeihez.

B.T.: Miért tartják fontosnak, hogy a népmese a mai, digitális világban is helyet kapjon a gyerekek életében? Mit adhat a népmese a gyerekeknek?

G.E.: Talán éppen a mai digitális világban van rá még nagyobb szükség. Különösen a legkisebb gyermekek életében nagyon fontos, hogy a kész képek mellett legyen lehetőségük saját belső képeket alkotni. Amikor egy gyermek mesét hallgat, nem készen kapja a királyfit, az erdőt vagy a sárkányt, hanem maga teremti meg őket a képzeletében. Az élő mese emellett kapcsolat is. Ott van benne a mesélő hangja, tekintete, a közösen megélt csend és figyelem. Ezért a Népmese Napja egyfajta figyelemfelhívás a szülők felé is, hogy meséljenek a gyermekeiknek, különösen kisgyermekkorban. Nem kell mindig könyvből, és nem kell tökéletesen. A mesélésben éppen a személyesség a legfontosabb. A mese fejleszti a szókincset, a figyelmet, az emlékezetet, a képzeletet és a szövegértést, de ennél is többet ad: segít eligazodni az érzelmek, emberi kapcsolatok, jó és rossz, döntés és következmény világában. A kutatások szerint a közös mesélés és felolvasás a nyelvi és kognitív fejlődést, valamint a szülő és gyermek közötti kapcsolatot is támogatja.

B.T.: Hogyan választják ki a meséket, hogyan készülnek az előadásra? Melyik korosztályt vonják be, és milyen elemekből építik fel az eseményt?

G.E.: Fontos szempont, hogy a gyermek lehetőleg olyan mesét válasszon, amely őt maga is megszólítja, amelyet szeret, és amelyet szívesen ad tovább másoknak. Már maga a választás is értékes folyamat, hiszen gyakran több népmesét is elolvasnak vagy meghallgatnak, mire megtalálják „a sajátjukat”. A programba a legkisebbektől a nagyobb diákokig több korosztály bekapcsolódik. Vannak egyéni mesemondók, a nagyobbak mesélnek vagy báboznak a kisebbeknek, és kiemelt része az ünnepnek a dramatizált népmese. Az elmúlt években volt olyan időszak, amikor egyetlen hét alatt több száz mese is elhangzott az iskolában. Az idősebbek már tudatosabban foglalkoznak a mese mondanivalójával irodalmi értékével, szimbólumrendszerével és erkölcsi tartalmaival. 

B.T.: Milyen szerepe van a pedagógusoknak abban, hogy a gyerekek megszeressék a népmeséket? Hogyan lehet igazán élővé és személyessé tenni számukra a mesék világát?

G.E.: A pedagógus legfontosabb feladata talán az, hogy ne elemezni kezdje a mesét, mielőtt a gyermek átélhette volna, hanem engedje hatni. Meséljen, olvasson, teremtsen időt és csendet hozzá, beszélgessen róla, de hagyja a gyermeket saját képeket és saját jelentéseket alkotni. A mese akkor válik igazán személyessé, amikor élő ember mondja élő embernek. Nincs két teljesen egyformán elmondott mese, a mesélő mindig egy kicsit „átszűri magán” a történetet, a dramatizálás pedig még tovább viszi ezt az élményt. A gyermek nem kívülről figyeli a történetet, hanem belép a mesébe, ezáltal szereplővé válik, cselekszik, dönt, együttműködik, érzelmeket él át. Így sokkal mélyebb személyes kötődés alakulhat ki a történethez.

B.T.: Hogyan fogadják a gyerekek a programot? Mi az, ami általában a legnagyobb lelkesedést váltja ki belőlük?

G.E.: Nagyon szeretik. Különösen izgalmas számukra, hogy nemcsak pedagógusoktól vagy felnőttektől hallanak történeteket, hanem a társaik állnak ki eléjük mesélni. A legnagyobb lelkesedést rendszerint a dramatizált mese váltja ki, hiszen ilyenkor egy jól ismert történet egyszer csak életre kel előttük. Ugyanakkor a mesemondók számára maga a kiállás, a közönség figyelme és a sikerélmény is rendkívül fontos.

B.T.: Milyen visszajelzéseket kapnak a gyerekektől és a szülőktől a program után?

G.E.: A legfontosabb visszajelzés az, amikor a program nem ér véget az ünnepséggel és a gyerekek újabb mesét keresnek, otthon elmesélik, amit hallottak, vagy a következő évben már ők szeretnének kiállni mesemondóként. A szülőktől is sok pozitív visszajelzést kapunk, és örülünk annak, ha az ünnep arra indít egy családot, hogy este újra előkerüljön egy mesekönyv, vagy egyszerűen csak elhangozzon: „Meséljek neked?” Mert valójában ez volna az egyik legszebb eredménye ennek a napnak, ha a mesélés az ünnepből ismét visszakerülne a hétköznapokba.

B.T.: Mit szeretnének, mit vigyenek magukkal a gyerekek a Népmese Napjából?

G.E.: Elsősorban azt, hogy szeressék a magyar népmesét, és érezzék, hogy ez az örökség az övék is. Tudják, hogy előttük már sok-sok nemzedék hallgatta és mondta tovább ugyanezeket a történeteket, és most rajtuk a sor, hogy továbbvigyék őket. Azt is szeretnénk, ha a mesékből magukkal vinnék a reményt és azt a tapasztalatot, hogy érdemes elindulni, érdemes megküzdeni a nehézségekkel, segítséget adni és elfogadni, újra próbálkozni, és hogy a legkisebb, a leggyengébbnek látszó emberből is lehet hős. És talán azt a felismerést is, hogy a mese nem valami régi dolog, amit őriznünk kell. A mese addig él, amíg elmondjuk egymásnak.

Fotók: Gál Edit