A legtöbb határ nem ott van, ahol gondoljuk” – interjú Rakonczay Gáborral
Kultúra

A legtöbb határ nem ott van, ahol gondoljuk” – interjú Rakonczay Gáborral

November 10-én teltházas pódium várja Biatorbágyon, a Juhász Ferenc Művelődési Házban Rakonczay Gábor extrém sportolót, aki újra és újra átlépi a lehetetlennek hitt határokat.

Tálas Tünde
2026. november 9.
10 perc olvasás

Az ultrafutó világbajnok, hétszeres óceánátkelő hajós és kétszeres Guinness-világrekorder életének jelentős részét a fizikai és mentális határok feszegetésével töltötte. Tavaly 75 nap alatt kenuzta át az Atlanti-óceánt, korábban pedig kétszer is átkelt Grönlandon. Több mint 300 ezer ember hallgatta már inspiráló előadásait. Mi pedig arról kérdeztük, hogyan győzhető le a félelem, mi a kitartás valódi jelentése, és hogyan válhatnak a célok kézzelfogható eredményekké.

T.T: Mennyire volt különc gyerek? Mikor jelent meg az életében a tudatosság és a fókuszáltság?

R.G: Egész gyerekkoromban azt vártam, hogy felnőtt legyek, mert akkor olyan dolgokat lehet csinálni, mint például áthajózni egy óceánt. Az ilyen jellegű álmok nagyon korán megjelentek bennem. Hamar elkezdtem versenyszerűen sportolni, ami megtanított arra, hogy a befektetett munka eredményt hoz. Ha többet edzünk, jobb eredményeket érünk el. Emellett képzőművésznek tanultam, a művészeti képzés pedig arra ösztönzött, hogy megtaláljam azt az egyedi dolgot, amit meg tudok mutatni a világnak. Utólag persze úgy tűnhet, mintha minden előre meg lett volna tervezve, de ez nem így volt. Inkább azt mondanám, hogy a sport és a művészeti tanulmányok megágyaztak annak az útnak, amely valahol már gyerekként is bennem volt. Nem gondolom, hogy különc lettem volna, inkább csendes, nyugodt gyerek, aki a sportban és a rajzolásban találta meg önmagát.

Ami viszont nem volt hétköznapi helyzet, hogy hat testvérem van, ráadásul én vagyok a legidősebb. Egy nagycsaládban az ember egyszerre tanul meg együttműködni másokkal és felelősséget vállalni. Ugyanakkor a figyelemért is meg kell küzdeni. Tréfásan azt is mondhatnám, hogy egy hétgyermekes családban nagyjából tizenöt százalék figyelem jut egy gyerekre. Ez persze azt is jelenti, hogy rengeteg olyan idő van, amikor a szülők nem tudják minden pillanatban követni vagy kontrollálni, hogy éppen mit csinálunk. Nekem pedig már gyerekként is határozott elképzeléseim voltak arról, mit szeretnék csinálni. Ebben a közegben lehetőségem volt arra, hogy a saját utamat járjam, és arra induljak, amerre menni akartam.

T.T: Az expedícióit látva az embernek az a benyomása, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Mennyire határozza meg a mindennapjait és a céljai megvalósítását a tudatos tervezés?

R.G: Eléggé tervező alkat vagyok. Nem szeretem a véletlenre bízni a dolgokat, és hajlandó vagyok hosszú éveken keresztül kitartóan haladni egy cél felé. A tapasztalatom viszont az, hogy maga a nagy cél általában nem racionális tervezés eredményeként születik meg. Az első impulzus inkább intuitív. Ha kizárólag a racionalitásból indulnánk ki, mindig csak abból tudnánk építkezni, amit már ismerünk vagy korábban megtapasztaltunk. Így viszont nehéz lenne valóban új dolgok felé elindulni. Nálam a folyamat úgy működik, hogy először megszületik egy intuitív ötlet vagy vágy, utána viszont már nagyon tudatos munka következik. A célt részekre bontom, megtervezem a lépéseket, és onnantól kezdve a megvalósítás már kifejezetten racionális folyamat. Szerintem a kettő együtt működik jól: kell az intuíció ahhoz, hogy megszülessen egy igazán nagy cél, és kell a fegyelmezett tervezés ahhoz, hogy a végén meg is valósuljon.

T.T: Az óceánon sok olyan helyzettel találkozott, amelyre nem volt ráhatása. Hogyan viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amelyeket nem tud befolyásolni?

R.G: Ott ez nagyon egyszerű kérdéssé válik, mert a természethez képest az ember egyértelműen kisebb szereplő. A természet diktálja a tempót és a szabályokat. Ezzel vagy együtt tudunk működni, vagy nagyon gyorsan rájövünk, hogy nincs más választásunk. Az óceánon nincs értelme olyan dolgokon bosszankodni, amelyeket nem lehet megváltoztatni. Ha dél van és süt a nap, akkor ez a helyzet. Ha tél van, akkor tél van, és a nyár majd hónapok múlva érkezik el. Ezen nem lehet változtatni, ezért energiát sem érdemes rá fordítani. Ugyanez igaz a hullámokra, a szélre vagy az időjárásra. Az ember akkor halad, akkor pihen és akkor dolgozik, amikor a körülmények ezt lehetővé teszik. A feladat nem az, hogy legyőzzük a természetet, hanem hogy megtaláljuk benne a lehetőségeket, és alkalmazkodjunk hozzá.

T.T: Az expedíció során volt olyan pillanat, amikor valóban félt?

R.G: Persze. Sokszor. Azt gondolom, hogy ha valaki egy extrém környezetben egyáltalán nem fél, az nagyon rövid idő alatt bajba kerülhet. A félelem ugyanis nem ellenség, hanem egy fontos jelzőrendszer. Sokan úgy tekintenek rá, mint valami negatív dologra, amit le kell győzni. Én inkább úgy látom, hogy a félelem egy radar. Jelzi, hogy olyan helyzetben vagyunk, ahol nincs elegendő tudásunk, tapasztalatunk vagy kontrollunk. Iyenkor nagyobb figyelemre van szükség. Lehet, hogy több információra, több felkészülésre, esetleg mások segítségére. Néha egyszerűen csak lassítani kell. A félelem tehát alapvetően hasznos. Nem megszüntetni kell, hanem megérteni és megtanulni együttműködni vele. Végső soron ez az egyik legfontosabb dolog, ami életben tart bennünket.

T.T: Ha valaki egy cél felé halad, könnyen belekerülhet negatív gondolati spirálokba. Önnek mi segít ilyenkor?

R.G: Őszintén szólva nem szoktam hosszú időre ilyen állapotba kerülni. Ha valami nehézség adódik, inkább azt próbálom megkeresni, hogyan lehet rajta változtatni. Az élet senkinél sem egy egyenes vonal, amely folyamatosan felfelé halad. Mindannyian hullámvölgyeken és hullámhegyeken megyünk keresztül. Csak a mai világban ebből sokszor keveset látunk, mert mindenki az életének a legjobb oldalát mutatja meg. Nem látjuk a háttérben lévő munkát, kudarcokat, lemondásokat vagy problémákat. Ez könnyen azt az érzést keltheti bennünk, hogy másoknak egyszerűbb az életük, pedig ez nem igaz. Mindenki küzd a maga nehézségeivel. Ha az ember elfogadja, hogy a problémák természetes részei az útnak, akkor másképp kezd rájuk tekinteni. Nem kellemesek, gyakran fájdalmasak és hosszú ideig tartanak, de ettől még az út részei. Szerintem nem az a kérdés, hogyan kerülhetjük el őket, mert erre nincs igazán lehetőség, hanem az, hogyan tudunk átmenni rajtuk. Akármilyen reménytelennek tűnik egy helyzet, amíg dolgozunk a megoldásán, addig mindig van esély arra, hogy végül túljussunk rajta.

T.T: Többször említette, hogy a határaink sokkal távolabb vannak, mint hinnénk. Mi erősítette meg ezt a hitet az életében?

R.G: Ha földrajzi értelemben nézzük, akkor a Déli-sark valóban a világ vége. Onnan már bármelyik irányba indul az ember, tulajdonképpen hazafelé tart. Gyerekkoromban arról álmodtam, hogy egyszer eljutok oda. Később ez megvalósult, és ez számomra erős bizonyíték volt arra, hogy a legtöbb határ valójában nem ott van, ahol gondoljuk. Sokszor nem a valódi lehetőségeink végére érünk, hanem csupán a felkészültségünk határához. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy eddig lehetett eljutni, pedig valójában csak több tudásra, több időre vagy több munkára lenne szükség a továbblépéshez. Az ultrafutás számomra ennek tökéletes példája. Külső szemmel nézve több száz kilométer lefutása szinte elképzelhetetlennek tűnik. Pedig valójában ugyanazt csinálja az ember, mint egy rövidebb távon: egyik lábát teszi a másik elé. Csak sokkal több időt, munkát és felkészülést fektet bele. A határok kitolása szerintem erről szól. Nem arról, hogy különleges képességeink vannak, hanem arról, hogy gyakran jóval többre lennénk képesek annál, mint amit elsőre elképzelünk magunkról.

T.T: Sokan már néhány napnyi magányt is nehezen viselnek. Milyen megélni azt, amikor hónapokon keresztül teljesen egyedül van?

R.G: A mai világban valójában nagyon kevesen tapasztalják meg a valódi egyedüllétet. Magányosak lehetünk, de fizikailag szinte mindig tudjuk, hogy vannak körülöttünk emberek. Ha bezárkózunk a lakásba, akkor is ott van a szomszéd a fal túloldalán, vagy emberek az utcán. Az óceánon viszont előfordul, hogy több ezer kilométeres körzetben nincs senki. Ez egy teljesen más tapasztalat, és hónapokon át tart. Nekem is szokatlan volt, hiszen nagy családból jövök, egész életemben emberek vettek körül. Ehhez képest a teljes fizikai egyedüllét egészen más világ. Ugyanakkor van benne valami rendkívül tiszta. Ha jól csinálok valamit, az az én sikerem. Ha hibázom, az az én felelősségem. Nincs kit okolni, nincs kire mutogatni. Ez sokat tanít az embernek arról, hogy valójában mennyire ő irányítja a saját életét. Közben pedig egyre inkább felértékelődnek az emberi kapcsolatok. Ma már úgy látom, hogy az ember alapvetően közösségi lény. Amitől igazán emberek vagyunk, az nagyrészt másokhoz kötődik: a szeretet, a segítségnyújtás, az alkotás, az együttműködés. A világ végén, teljesen egyedül ezek nem tudnak igazán megjelenni. Ott a túlélés és az életben maradás válik az elsődleges feladattá. Ezért az egyedüllétnek egyszerre van hatalmas értéke és jelentős ára is.

T.T: Milyen érzés egy több hónapos expedíció után visszatérni a hétköznapokba?

R.G: Az emberek hiányoznak a legjobban. Minél távolabb kerül valaki a civilizációtól, annál inkább ráébred arra, hogy mekkora érték az, hogy itt vagyunk egymásnak. Hiányzik a szárazföld is. Az a stabilitás és biztonság, amit természetesnek veszünk a mindennapokban. Amikor pedig az ember hazaér, az első időszak sokszor kifejezetten sokkoló. Az expedíciós lét és a hétköznapi világ között óriási a különbség. Ezt a szakadékot valahogy át kell hidalni. Nálam ráadásul az is hozzátartozik a történethez, hogy egy nagyobb projekt után hirtelen rengeteg figyelem irányul rám. Előtte hónapokig teljesen egyedül vagyok, majd egyik napról a másikra előadások, interjúk és találkozók következnek. Ez meglehetősen éles váltás. Fiatalabb koromban ezt nehezebben éltem meg. Akkor még nem is értettem igazán, hogy másokat miért érdekel az, amit csinálok. Én eredetileg saját magam miatt vágtam bele ezekbe a dolgokba. Később azonban rájöttem, hogy ennek van egy másik oldala is. Ha az ember a történetein keresztül inspirálni tud másokat, abból már nemcsak saját élmény lesz, hanem valami olyan, ami másoknak is adhat valamit. Ez pedig kifejezetten jó érzés.

T.T:Ha jól tudom, lezárta a legextrémebb expedíciók korszakát. Mit jelent ez pontosan, és milyen projektek várhatók a közeljövőben?

R.G: Igen, a magas kockázatú expedíciókat lezártam. Azokat a projekteket, amelyeknél az indulás előtt valóban úgy kell elköszönni a családtól, hogy benne van a levegőben: lehet, hogy nem térek haza. Úgy érzem, azokat a célokat, amelyeket ezen a területen meg akartam valósítani, elértem. És bár én választottam ezt az utat húsz évvel ezelőtt, ugyanúgy az én felelősségem az is, hogy egy bizonyos ponton kiszálljak belőle. A sport természetesen nem tűnik el az életemből. A következő időszakban elsősorban az ultrafutás kerül előtérbe, több száz kilométeres versenyekkel és kihívásokkal. A lényeg azonban valóban az, hogy a legnagyobb veszélyfaktorral járó expedíciókat befejeztem. Persze kívülről nézve lehetnek olyan jövőbeli projektek, amelyek továbbra is extrémnek vagy veszélyesnek tűnnek. Szakmai szempontból azonban nagy különbség van aközött, ami veszélyesnek látszik, és aközött, ami valóban magas kockázatú. Ezeket külön kell kezelni, és minden esetben mérlegelni kell, hogy megéri-e a vállalt kockázat. Nálam most ezen a területen történt egy egyértelmű váltás.

T.T: Az előadásain mi érdekli leginkább az embereket? Milyen kérdések térnek vissza újra és újra?

R.G: A félelem kezelése szinte mindig előkerül, ahogy a kitartás és a tervezés kérdése is. Sokan kíváncsiak arra, hogyan lehet kijönni egy nehéz helyzetből, vagy elkerülni, hogy újra ugyanoda kerüljünk. Gyakori téma az egyedüllét és a csapatmunka kapcsolata is. Talán azért foglalkoztatják ezeket a kérdéseket, mert mindannyian álmodoztunk valaha nagy célokról és kalandokról. Az embereket érdekli, mi történik, amikor valaki ezeket az álmokat nem elengedi, hanem következetesen megpróbálja megvalósítani. A beszélgetések gyakran vezetnek mélyebb témákhoz is, például az élet értékéhez vagy a kockázatvállalás kérdéséhez.

T.T:A biatorbágyi előadás témái között szerepel a motiváció, a reziliencia és a célmegvalósítás. Ezek állnak általában is az előadásai középpontjában?

R.G: Igen, bár ez a közönségtől is függ. Az előadások az elmúlt húsz év legfontosabb expedícióin vezetnek végig, a Déli-sarktól az óceáni átkelésekig. Ezek a történetek azonban nem önmagukban érdekesek. A cél az, hogy mindenki találjon bennük olyan gondolatot, amelyet a saját életében is hasznosíthat. A nehézségek, a kudarcok és a döntési helyzetek ugyanúgy jelen vannak a hétköznapokban, mint egy expedíción, csak ott sokkal élesebben látszanak. Ezért érzem úgy, hogy ezek a történetek nemcsak kalandokról, hanem az élet hétköznapi kihívásairól is szólnak.

Fotók: Rakonczay Gábor

Galéria

Gallery image 1
Gallery image 2
Gallery image 3
Gallery image 4
Gallery image 5
Gallery image 6
Gallery image 7
Gallery image 8
Gallery image 9