A zene, a mesék és a közösség varázsa Biatorbágyon - interjú Stollár Xéniával

B.T.: Ön a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett zeneszerzői diplomát, mégis egy egészen különleges, régizenei hangszer, a viola da gamba lett az egyik legfontosabb önkifejezési eszköze. Hogyan talált rá erre a hangszerre, és mi az a varázs, ami miatt a barokk zene a mai napig meghatározza a mindennapjait?

S.X.: Hét éves koromtól csellóztam a XI. kerületi zeneiskolában, tehát a vonós hangszerek mindig közel álltak hozzám. Miután 10 évesen zeneszerzést kezdtem tanulni Károlyi Páltól, zongoráznom is kellett. Végül abbahagytam a csellózást, a Bartók Konziba már zeneszerzés szakra mentem. Történt egyszer, hogy a nővérem, aki csellista volt, hazahozott egy viola da gambát a főiskoláról, ahol tanult. Első látásra beleszerettem, eldöntöttem, hogy megtanulok rajta játszani. A Zeneakadémia mellett pár évig a IX. kerületi zeneiskolába jártam, Nagy Ottóhoz. Tőle kaptam egy felvételt kazettán, amin a belga Wieland Kuijken játszott. Annyira elbűvölt a játéka, hogy eldöntöttem, bárhol is él ez az ember, megkeresem, és tanulok tőle. Először négy éven keresztül jártam nyaranta Innsbruckba régizenei kurzusra hozzá. Később, 1995–1996-ban a hágai, majd 1997-től a brüsszeli Királyi Zeneakadémián tanultam nála, végül 2001-ben diplomáztam gambából.

B.T.: Zeneszerzőként színházi produkciókban és nemzetközi filmekben is dolgozik. Hogyan és mikor jött az életébe Biatorbágy, és miért döntött úgy, hogy a pedagógiai munkáját éppen a Pászti Miklós Alapfokú Művészeti Iskolához köti?

S.X.: 1994-től 2016-ig játszottam rendszeresen különféle színházi előadásokban mint zeneszerző és gambás, amelyek meghatározták az életemet. Sajnos ez kikopott az életemből. Talán ezt a hiányt is akarom pótolni, amikor színházi darabokat írok. Bevallom, a filmekben kottamásolóként működtem közre. Amíg nem volt kottíaróprogram, addig kézzel írták a partitúrát a zeneszerzők. Az én feladatom az volt, hogy a szólamokat szétírtam belőle egyesével. Megbecsültek, mert a zeneszerzői hibákat is észrevettem, javítottam. Nagyon fárasztó munka volt, de ennek is köszönhetem, hogy külföldön tanulhattam. Miután szinte hibátlanul másoltam, így sok stúdióidőt spóroltak meg. Egyszer a „Dallas” című sorozat zenei producerével vacsoráztam, és azt mondta, hogy Amerikában híres vagyok mint kottamásoló. Ezen jót nevettem! Ha zeneszerzőként nem is, de kottamásolóként befutott lettem. Bár rengeteget tanultam ebből a munkából, mégsem bántam, amikor a kottaíróprogram megjelenésével eltűnt az életemből, hiszen néha napi 3–4 órát aludtam heteken keresztül. A kottamásolás megszűnése volt az egyik ok, hogy újabb munka után kellett néznem.

A 2010-es évek elején Horgas Eszter fuvolaművésznővel és Nyitrai Orsolya képzőművésszel közösen indítottunk egy összművészeti nyári kurzust Balatonfüreden, a Vaszary Villában és az Anna Grand Hotelben. Eszternek köszönhetem, hogy a XI. kerületi Weiner Leó Zeneiskolában kezdtem tanítani zeneelméletet és szolfézst. Hiába volt a váltás, nem javult a helyzet, nem találtam meg ott a helyem. Egyik nap elkezdtem keresgélni az interneten szolfézstanári állás után, és azonnal a biatorbágyi hirdetésre bukkantam rá. Abban az időben Korbuly Klára volt az igazgató, aki kollégám volt a Weinerben. Azonnal felhívtam. Említette, hogy nem egyszerű itt a helyzet, mert néha nem egy helyen van a tanítás, hanem iskolák közt kell ingázni. Azt mondtam, nem baj, belevágok. Beadtam a jelentkezésemet, így kerültem 2015 őszén a biatorbágyi PMAMI-ba. Itt megtaláltam mindent, amit az előző helyen nem. Azaz a támogató, segítőkész, emberi környezetet. Amikor megérkeztem az első értekezletre, Éles Gábor kollégám azt mondta, a világ legjobb zeneiskolájába jöttem. Ez be is bizonyosodott. Inkább kijártam 9 éven keresztül Biatorbágyra Kelenföldről, pedig az előző helyen csak át kellett sétálnom a szomszéd utcába. Végül 2024-ben Biatorbágyra költöztünk, ahova már úgy érkeztünk, mintha hazajöttünk volna. A PMAMI olyan, mint egy nagy család. Ennek köszönhettem, hogy saját módszert alakíthattam ki, kiadványaim jelenhettek meg.

B.T.: Biatorbágyon szinte fogalommá váltak az Ön által írt koncertmesék, a gyerekek és a szülők is imádták „A gyöngykaláris titka” vagy „A láthatatlan talány” című előadásokat. Mi a titka annak, hogy a legkisebbeket – a mai digitális világban – képes órákon át lekötni csupán hangszerekkel és egy jó történettel?

S.X.: 2008–2009 környékén kezdtem meséket írni. Úgy éreztem, nem találok megfelelőt a kisfiam számára, vagy túl együgyűek vagy túl realisztikusok voltak. Az én meséim az életről szólnak, mégis elvarázsolják a hallgatót (vagy olvasót), felemelik a szellemét, különleges világba repítik. Mindezt humorral megfűszerezve, ami fontos eleme a műveknek. A párbeszédes részeket versekben írom meg, ami fokozza a zeneiséget. Az életszerű helyzetek, emberi jellemek a mese világában jelennek meg. Nem csupán gyerekeknek írom a történeteimet, mindig van tanulsága, mondanivalója. Sokszor az az alcíme, hogy mese mindenkinek. Azért nevezem koncertmesének, mert a zene ugyanolyan fontos része az előadásnak, sokszor önállóan hangoznak el tételek. Ez a műfaj ötvözete a színháznak és a klasszikus koncertnek.

B.T.: Október 6-án legújabb, „A varázskert” című darabját adták elő a Faluházban. Mesélne ennek keletkezéséről? És hogy sikerült az előadás, milyenek voltak a visszajelzések?

S.X.: Még 2010 környékén kért fel Balogh Vera barokk fuvolaművész barátnőm, hogy írjak művet az óbudai Veres Péter Gimnázium zenei gálájára. Miután összművészeti gondolkodású vagyok, ezért egy rövidke történetet is kerítettem a 7 tételhez, amit írtam. Ezt a művet bővítettem ki egy teljes koncertmesévé, több történetet és szereplőt illesztettem bele, és a hét fő tétel mellé kísérőzenéket is írtam, melyek színesítik a jeleneteket. A mese a klasszikus zene értékeire hívja fel a figyelmet, mindezt fordulatos, humoros történetekbe ágyazva. Őszinte örömmel töltött el, hogy ismét teltház volt. A nagy siker mindig megható számomra, és életre szóló élmény marad. Ez persze köszönhető kollégáim lelkes hozzáállásának, tehetségének is.

B.T.: A produkcióiban gyakran láthatóak és hallhatóak a PMAMI más művésztanárai is. Mennyire működik inspiráló alkotóközösségként a biatorbágyi tanári kar, amikor egy-egy ilyen nagyszabású előadás megszületik?

S.X.: A tanári közösségünk segítőkészsége, lelkessége mindenképpen ösztönzőleg hat rám. Nélkülük nem születhetnének meg ezek az előadások. Sokszor a szerepeket is kimondottan nekik írom. A próbák mindig jó hangulatban telnek, ennél jobb csapatépítő program nem is lehet. Rengeteget segítenek kollégáim a jelenetek megrendezésében, a kellékek beszerzésében, díszletek és háttérképek elkészítésében, fények megtervezésében. Ezekre nekem már sem időm, sem energiám nem lenne. Pedig ezek nélkül nem működne az előadás, hiszen fontos, elengedhetetlen részei.

Mindenképp meg kell említenem néhány művésztanár kollégám nevét, akik nélkül nem születhetett volna meg ez az előadás sem, hálás vagyok a sok ötletükért, segítségükért. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Csősz Évának (intézményvezető-helyettes, zongoraművész), Szomora Líviának (fuvolaművész) és Görömbei Ágnesnek (képzőművész). Ez a zeneiskola országos szinten kiemelkedő ezekkel az előadásokkal és kiváló művésztanáraival.

B.T.: A Faluház rendszeresen otthont ad a darabjainak. Milyen élmény a helyi közönségnek játszani? Érez-e különbséget egy budapesti és egy biatorbágyi színpadi fellépés hangulata között?

S.X.: Először is szeretném kifejezni hálámat és köszönetemet a Juhász Ferenc Művelődési Központnak a lehetőségekért, hiszen már a negyedik zenés bemutatómnak biztosítottak helyszínt. Bevallom, az utóbbi években nincs budapesti előadásom. Vidéken van még lehetőségem a meséimet bemutatni, Balatonfüreden a Vaszary Galériában vagy a Kisfaludy Galériában, és a Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színházában. Az utóbbi helyszínen lesz október 24-én „A varázskert” koncertmese újabb előadása délelőtt 11 órától, a „Gödöllői Liszt Fesztivál” keretén belül.

Természetesen nagy a különbség, ha Biatorbágyon vagy azon kívül játszunk. Itt mindig otthon érzem magam, a közönség is másképp viszonyul hozzám, hozzánk. Az előadások után odajönnek hozzám lelkesen a gyerekek, a szülők, árad belőlük a szeretet. Még a következő szolfézsórákon is sok tanítványom meséli az élményeit. Ezt sehol máshol nem kapom meg, csak Biatorbágyon, ami két éve az otthonom. Bár csak kis ideje a lakóhelyem, mégis úgy érzem, mintha mindig is ide tartoztam volna. 54 évet éltem Budapesten, de soha nem találtam ennyi barátra, ismerősre, mint itt az elmúlt években. Úgy érzem, hazataláltam.

B.T.: Sokan úgy emlékeznek a szolfézsra, mint egy száraz, kötelező tantárgyra, Ön viszont „szolfézsmesékkel” és rendhagyó, játékos módszerekkel tanít. Hogyan lehet átírni ezt a régi beidegződést, és hogyan látja, a biatorbágyi gyerekek mennyire nyitottak erre a megközelítésre?

S.X.: Valójában a szolfézs, illetve a zenének az elmélete nem szárazabb tananyag, mint bármi másnak az elmélete. Úgy vélem, annyi a különbség, hogy ez elvont, absztrakt tudomány, amíg a többi sokkal kézzelfoghatóbb. Ha két almát egymás mellé rakok, el tudom magyarázni, hogy egy meg egy az kettő. De hogy magyarázzam el, hogy egyik hang magasabban van, mint a másik? Hiszen nem látható! Ráadásul nincs is magasabban, csak a rezgésszámuk különbözik. Miként lehet, hogy nagy szekund plusz nagy szekund egyenlő nagy terccel? Azaz N2 + N2 = N3. Hiszen a matematika szerint 2 + 2 az egyenlő néggyel. A láthatatlan hangok világát kell láthatóvá tenni. Ezt a célt szolgálja a mesekönyvem is, ahol egy hangkoboldok által épített bűvös létra, illetve lépcső segítségével magyarázom el a dó- és lá-sort, a hangközöket és alaphelyzetű hármashangzatokat.

A „Zenebona játszoda” kiadványomban számos játékos dal található, melyeknek szintén zenei tanulságai is vannak. Ennek egy kiegészítő kelléke egy tíz darabos, puzzle-elemekből álló polifoam játszószőnyegkészlet, ritmusértékekkel és ritmusképletekkel feliratozva. Saját találmány, még Kínában gyártattam le. Ezeken a dalok ritmusait el szoktuk topogni, táncolni. Ez nagyban fejleszti a gyerekek ritmusérzékét, mindezt játékosan. A mozgás és a zene kéz a kézben járnak.

Miután a zene elvont, absztrakt, sokak számára nehezebben felfogható. Ilyenkor sajnos nincs sikerélmény, ami kedvét is szegi a gyerekeknek. Ráadásul a szolfézsórák délutánonként vannak, amikor a gyerekek már fáradtak. Ha ugyanakkor lenne a matematika vagy bármi más, azokat is kevésbé tudnák befogadni. Abban nem vagyok biztos, hogy át tudom írni a régi beidegződést, hogy „unalmas a szolfézs”. Sokszor az udvari játék vagy a pihenő idejében van. Azzal nem tudom felvenni a versenyt, sokszor még a legtehetségesebbek esetében sem. Ettől függetlenül igyekszem minél élményszerűbb órákat tartani úgy, hogy közben a legmagasabb szintű tudást, ismeretanyagot adjam át nekik.

B.T.: Májusban a művészeti iskola növendékei az Erkel Ferenc Kamarazenekar kíséretében léphettek színpadra, amelyben Ön is közreműködött. Mit jelent egy zeneiskolás gyerek életében, hogy ilyen kaliberű profi zenészekkel játszhat együtt helyben, Biatorbágyon?

S.X.: Egy fuvoladuót írtam két tanítványomnak, Loszmann Lilinek és Kardos Panninak, amit meg is hangszereltem. Ezzel a darabbal tavasszal harmadik helyezést értek el a gyerekek az országos versenyen Balassagyarmaton. Ez nem kis teljesítmény a részükről. Az, hogy a gyerekek az EFKZ kíséretében játszhatnak, egyedülálló dolog. Nem hallottam róla, hogy bármely más zeneiskolában előfordult volna ilyesmi, hogy profi zenészekkel muzsikálhatnak együtt a növendékek. Mindenképpen meghatározó élmény a gyerekek számára, és tanulságos is, mert megtapasztalhatják, mit jelent a minőségi, magas színvonalú zenélés.

B.T.: Milyen szakmai tervei vannak a jövőben?

S.X.: Újabb és újabb zenés mesék írása, újabb oktatást segítő (kamaraművek) kiadása, tehetséges gyermekek felkarolása, a zeneszerzés rejtelmeibe való beavatása, „gyengébbecskék” támogatása, ezeken kívül szeretnék visszatérni a gambához, ami nélkül lehet, de nem jó élni. Mindehhez persze már csak idő kellene, amiből sosincs elég.

A legnagyobb és örömteli feladat az, amikor egy gyermeket zenei pályára készíthetek fel. Mindig is támogattam, ösztönöztem ebben tehetséges tanítványaimat. Csodás dolog zenészként élni, sosem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam. Varázslatos dolog „végigülni” egy próbát, még felemelőbb egy koncerten, színházi előadásban játszani. Ebben a világban, ahol a mesterséges intelligencia elveszi a szakmánkat, ellopja a tudásunkat, egyre nehezebb bárkit arra biztatni, hogy zenei pályát válasszon, hiszen látszólag pótolni tudják a zenészeket, a zeneszerzőket. Nem tudhatom, mit hoz a jövő.

A zene a lélek hangja. A lélek pedig ugyanúgy láthatatlan, mint a zene. Talán a legfontosabb célom a jövőben, hogy a zene útjára tereljem az arra fogékony gyermekeket, és támogassam őket minden erőmmel, tehetségemmel, hogy az emberi értelem, az emberi lélek táplálhassa továbbra is az életünket.

Fotók: Szécsényi Dóra - A varázskert - 2026. október 6.