Július 12-én különleges zenei találkozás zárja az EFKZ fesztivált: a klasszikus és a könnyűzene egy színpadon szólal meg a Lóci Játszik és az Erkel Ferenc Kamarazenekar közös koncertjén. A Csorba Lóci vezette Fonogram‑díjas zenekar őszinte, humoros és lendületes dalaival vált a hazai fesztiválok meghatározó szereplőjévé, ahol a pop, a rock és a balkáni ritmusok sajátos elegye teremti meg jellegzetes hangzásukat. Az EFKZ fesztivál üde, nyári záróprogramjaként várja a közönséget erre a nem mindennapi műfaji párbeszédre. A közös munkáról Lóci mesél.

Hogyan kerültél kapcsolatba az EFKZ-val?

CS.L.: Biatorbágy számomra nem ismeretlen terep, többször játszottunk már a Faluházban, úgyhogy jó érzés ide visszajönni. Amikor Bolyki András megkeresett a fesztiválos együttműködéssel, nem is kellett gondolkodnom, azonnal igent mondtam. Ritka és nagyon izgalmas lehetőség, amikor a saját dalaink olyan hangszereléssel szólalhatnak meg, amit én magamtól sosem tudnék létrehozni. Ez tényleg egyedi élmény, és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan találkozik majd a Lóci Játszik világa az EFKZ hangzásával.

Milyen kihívásokkal jár egy komolyzenei társulattal zenélni?

CS.L.: A klasszikus és a könnyűzenei világ találkozása mindig izgalmas terep, mert máshogy gondolkodunk a zenéről. A komolyzenészeknél a kotta a szentírás, nálunk pedig sokszor az improvizáció a kiindulópont. Ez már önmagában egy nagy különbség: nekünk kicsit a precizitás felé kell lépnünk, nekik pedig egy kis lazaságot kell beengedniük, hogy együtt tudjunk lélegezni a dalokban. A közös munka mindkét oldalról figyelmet kíván. Van egy angol kifejezés, room‑head: mintha mindenki egy szobában ülne, hallgatóként. Ha így figyelünk egymásra, ugyanazzal a füllel, akkor a két világ szépen össze tud érni. Ez a közös zenélés lényege. A próbákon finoman összefésüljük a két világot. Nagyon izgulunk, mert ez a koncert mindkét fél részéről nagy nyitottságot igényel.

Melyik dalotok kapja a legizgalmasabb új arcát?

CS.L.: Vannak dalok, amelyekről sosem gondoltuk volna, hogy ennyire jól áll nekik egy ilyen hangszerelés, mintha kinyílna bennük egy új szoba, amit eddig nem láttunk. Nagyon izgalmas lesz a Nem táncolsz jobban mint én vonósokkal, teljesen más karaktert kap. De ha most választanom kellene, talán a Te leszel a feleségem a kedvencem ebben az új verzióban, olyan rétegek jöttek elő, amiket eddig nem is hallottunk a saját dalunkban.

Az együttes energiája hogyan változik meg egy kamarazenekar kíséretében?

CS.L.: Ilyenre tényleg kevés példa volt nálunk. Játszottunk már vonósnégyessel, fúvósokkal, kórussal kiegészülve, de kamarazenekarral még soha. Ezért is izgalmas, hogy most úgy szólaltathatjuk meg a saját dalainkat, ahogyan mi magunk sem hallottuk még, és a közönség sem. Egy 12 éves zenekar életében ez nagy pillanat: valami olyat mutathatunk, ami eddig nem volt része a történetünknek. Ez egy értő együttműködés. Mi alapvetően popzenekar vagyunk, dalszerzők, akiknek a mondanivalója a szövegeken keresztül ér célba. A klasszikus hangszerelés pedig olyan rétegeket tud kiemelni a dalokból — hangulatot, finomságot, mélységet — amelyekre korábban nem is gondoltunk. Ez a találkozás arról szól, hogy két világ úgy idomul egymáshoz, hogy közben mindkettő megőrzi a saját lényegét.

Korábban volt kapcsolatod a klasszikus zenével?

CS.L.: Alapfokú zeneiskolába jártam, nyolc évig zongoráztam, aztán lassan átterelődtem a könnyűzene felé. A klasszikus világ viszont nem tűnt el az életemből: a feleségem sokáig kamarazenekarban hegedült, így otthon mindig jelen volt ez a hangzás. A gyerekeink pedig már most teljesen rákaptak a zenére. Nálunk a zenei hangoskönyvek pörögnek a legtöbbet: Mozart Varázsfuvolája, Vivaldi Négy évszaka — és persze a nagy kedvenc, a Diótörő. Jó látni, hogy a gyerekek is nyitottak a zenére, és természetes közegük lett, hogy klasszikus és könnyűzenei világ egyaránt körülveszi őket.

Lóci mindig hozza a jókedvet, mi adja a belső energiátokat?

CS.L.: Tizenkét év ebben a szakmában nem kevés, és mégis: ma is ugyanaz a hat barát ül be a koncertbuszba, ugyanazzal a lelkesedéssel, mint az elején. Talán kicsit lelkizősebbek vagyunk, mint a zenekarok többsége, mi tényleg megbeszéljük a gondjainkat, a hullámvölgyeinket, és ez valahogy mindig visszafordul energiává. Az idő minket igazol, még mindig ugyanazzal a kedvvel megyünk koncertről koncertre. Hatalmas motiváció: hogy olyan zenét adjunk, ami tényleg megérkezik a közönséghez. Az ad energiát, hogy mindig van új kihívás, de mi ezeket nem feladatnak látjuk, hanem izgalmas lehetőségnek. A nyár három nagy pillére: a Művészetek Völgye, ami mindig kiemelt koncert; a biatorbágyi fesztivál, ami most egy egészen különleges színfolt lesz; és augusztus 20. környékén három egymás utáni koncert: Eger, Kolozsvár majd Hajdúszoboszló. Ez a tempó már önmagában rock and roll.

Hogyan látod Biatorbágyot a környező városokhoz képest?

CS.L.: Földrajzi szempontból nagy előnye a főváros közelsége. Az biztos, hogy Etyek mindig elviszi a reflektorfényt a budai agglomerációban. Azt gondolom, hogy Biatorbágynak kicsit középső gyerek szindrómája van: kevesebbet kap, pedig bőven lenne mire büszkének lennie. Az EFKZ fesztivál méltón növeli a város presztízsét. A hídkoncertek kimondottan a fesztivál egyedi programjai közé tartoznak. Le a kalappal a szervezők előtt.

Fotó: locijatszik.hu