2001 óta minden évben április 16-án emlékezünk meg a holokauszt magyarországi áldozatairól. A megemlékezést Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter kezdeményezte 2000-ben, a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján.

A magyarországi holokauszthoz hosszú, fokozatos jogfosztási folyamat vezetett. A 19. század végére a magyar zsidóság Európa egyik leginkább beilleszkedett közössége volt: 1867-ben teljes jogegyenlőséget, 1895-ben pedig a zsidó vallás „bevett vallás” státuszt kapott. A társadalmi integráció azonban nem védte meg őket a későbbi politikai fordulatoktól.

A jogfosztás első állomása az 1920-as numerus clausus, amely korlátozta a zsidó hallgatók számát az egyetemeken. A második világháború előtti években a korlátozások felgyorsultak:

1938 – első zsidótörvény: korlátozta a zsidók arányát számos értelmiségi és gazdasági pályán.

1939 – második zsidótörvény: már „faji alapon” határozta meg, ki számít zsidónak, és kizárta őket az értelmiségi pályákról.

1939–1942: bevezették a zsidó férfiak számára a fegyvertelen munkaszolgálatot, gyakran életveszélyes körülmények között.

1941 – harmadik zsidótörvény: megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és kapcsolatot.

Ezek a törvények megteremtették a későbbi deportálások jogi és társadalmi alapját.

A német megszállás után, 1944. április 16-án kezdődött a magyarországi zsidóság gettósítása, elsőként Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján (Beregszász, Kassa, Munkács, Nyíregyháza, Máramarossziget). A zsidó lakosságot kora hajnalban gyűjtötték össze, először zsinagógákba, majd téglagyárakba vagy üres gyártelepekre zsúfolták őket. Fejenként mindössze 14 napi élelmet és 50 kilogrammos csomagot vihettek magukkal.

Ezután május közepe és július eleje között a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták. A deportálásokat Adolf Eichmann SS-tiszt irányította, a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével. Napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult, és néhány hónap alatt 437 ezer embert hurcoltak el. A vidéki zsidóság döntő többségét azonnal megölték.

fotók:meridian.apaczai.elte.hu

Budapesten a zsidókat csillagos házakba költöztették. A főváros deportálását Horthy Miklós 1944. július 6-án leállította, de a helyzet október 15. után ismét súlyosbodott: a hatalomra jutó nyilasok újraindították a deportálásokat. Mintegy 50 ezer budapesti zsidót hurcoltak el, sokakat gyalogos halálmenetben. A városban két gettót hoztak létre, és nyilas fegyveresek zsidók ezreit gyilkolták meg. A budapesti gettó túlélőit 1945. január 18-án, a koncentrációs táborokban életben maradtakat pedig 1945 tavaszán szabadították fel.

Biatorbágyi zsidóság

A 19. századtól kezdve több izraelita család telepedett le Bia községben, akik 1888-ban hitközséget alapítottak, imaházat építettek és temetőt hoztak létre. A közösség létszáma ekkor 70–80 fő körül mozgott, később pedig a kisebb torbágyi zsidóság is hozzájuk csatlakozott. A helyi zsidó családok jelentős szerepet játszottak a település gazdasági és társadalmi életében egészen a vészkorszakig. A két világháború között a közösség létszáma 40–50 főre csökkent, mivel a szegényebb családok elvándoroltak. Az utolsó, 1944-es összeírás 39 főt rögzített. A biai és torbágyi zsidóságot 1944. május 24-én reggel gyűjtötték össze és hurcolták el, legtöbbjüket Auschwitzba. Mindössze hét túlélőről tudunk; közülük ketten, egy anya és lánya, visszatértek és Bián maradtak, leszármazottaik ma is a településen élnek. A többiek elvándoroltak a visszatérésük után.

A helyi zsidóság történetének feltárásában fontos mérföldkő a 2024-ben megjelent Bia-torbágyi zsidóság emlékezete című kötet, amelyet Bihari Zoltán szerkesztett. A kiadvány a deportálás 80. évfordulójára készült, és egy olyan munkacsoport közös munkája, amelynek tagjai: Bányai Viktória, Horváth Imre, dr. Palovics Lajos, Réthelyi Karola, Tóth Tamás, TótPál Judit, Tüske Emil, Volenszky Paula és Nánási‑Kézdy Tamás.

A gazdagon illusztrált kötet fotók, korabeli dokumentumok és visszaemlékezések segítségével rekonstruálja az egykori Bia és Torbágy zsidó családjainak életét, rokonsági hálóit és mindennapjait. Kiemelt figyelmet kapnak a Schutheisz és Weidlinger családok történetei, valamint azok a 19. századtól betelepülő, gyorsan nyelvileg és kulturálisan is emancipálódó családok, akik a mezőgazdaságból élő sváb és magyar lakosság között a korai polgárosodást képviselték.

fotó: mazsihisz.hu