Grampsch Ritát Biatorbágyon aligha kell bemutatni: ő az az állatvédelmi referens, akinek a telefonja éjjel‑nappal készenlétben áll, ünnepnapokon is. Ha egy kutya vagy cica elkóborol, Rita az első, aki mozdul, és fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy az állatok mielőbb visszakerüljenek a gazdáikhoz. Az évek során hatalmas tapasztalatot szerzett a felkutatásban és a sürgős helyzetek kezelésében, és időt, energiát nem kímélve segít minden bajba jutott állaton. Azt mondja, mindez egy gyerekkori hóbortból indult – mára pedig egy egész város számít rá.

Mióta töltöd be az állatvédelmi referens szolgálatot és ez milyen feladatokkal jár?

G.R.: Idén lesz 9 éve, hogy állatvédelmi referensként tevékenykedem Biatorbágyon. Az állatvédelmi referens az állatvédelem egyik fontos szereplője: az önkormányzattal együtt fogadom és dokumentálom a bejelentéseket, részt veszek a rossz tartási körülmények vagy az állatkínzás gyanújának kivizsgálásában, és folyamatos kapcsolatot tartok az önkormányzatban kijelölt személlyel, a rendőrséggel, az állatorvosi rendelőkkel és a civil szervezetekkel. Segítem az eljárások elindítását, javaslatot teszek a szükséges lépésekre, és nyomon követem az ügyek alakulását. Fontosnak tartom a szemléletformálást is: a munkám része, hogy a lakosságot tájékoztassam a felelős állattartásról, így az edukáció ugyanúgy hozzátartozik a mindennapjaimhoz, mint a konkrét ügyek kezelése.

A leírtak alapján ez szinte egy 0–24 órás telefonügyeletnek tűnik.

G.R.: Hivatalosan ez nem egy 0–24 órás szolgálat, de a gyakorlatban bizony így működik: este tizenegykor, ünnepnapokon vagy akár szenteste is hívnak, és én természetesen igyekszem hatékonyan segíteni. Az elmúlt kilenc évben híre ment Biatorbágyon, hogy ismerem a környék csavargó kutyáit, és tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy egy elkóborolt állat minél gyorsabban visszakerüljön a gazdájához. Kilenc éve hoztam létre a Biatorbágy és Környéke – Elveszett és megtalált kutyusok, cicák Facebook‑csoportot, hogy a lakók azonnal jelezni tudják, ha eltűnt vagy talált állatot látnak. A csoport nagyon gyorsan kinőtte magát, több mint 6 ezer tagja lett, és nagyon sok kutya került vissza a gazdájához. Az évek során rengeteg kutyát és gazdát megismertem, azt is tudom, melyik az örök kiszökős. Ha felhívnak, hogy a Szentháromság téren csatangol egy fekete kutya, csak megkérdezem, van‑e rajta nyakörv – ebből már szinte biztosan tudom, kihez tartozik.

Mi történik akkor, amikor rendszeresen megszökik egy kutya?

G.R.: Ha egy kutya rendszeresen megszökik, én mindig azt vallom, hogy ezért nem az állat, hanem a gazdája felelős. A kutya csak azt teszi, amit a helyzet lehetővé tesz; ha négyszer‑ötször is elszökik, az már egyértelműen azt jelzi, hogy a gazdának nagyobb figyelmet kell fordítania a tartási körülményekre. Ilyenkor szólok neki, hogy tegyen meg mindent azért, hogy az állat ne tudjon és ne is akarjon kiszökni. Természetesen minden ilyen esetet jelentenem kell az önkormányzatnak, ahol az igazgatási osztály intézkedik, és hivatalosan is felszólítják a gazdát. Minden hónap végén összesítőt készítek az esetekről, ezekből látja az önkormányzat, milyen problémák merültek fel. A jogszabályok szerint sok ügyben állatorvos járhat el, ami viszont nehézséget okoz: ha este kerül elő egy kóbor kutya, csak másnap reggel lehet orvoshoz vinni, addig pedig meg kell oldani a biztonságos elhelyezését. Ez a gyakorlatban komoly szervezést igényel.

Vannak szívszorító esetek is, amikor a törvény is nehezen alkalmazható?

G.R.: Igen, sajnos gyakran találkozunk olyan helyzetekkel, ahol a törvény betűje és az emberi sorsok valósága nagyon messze kerül egymástól. Vannak emberek, akik mélyszegénységben, rettenetes körülmények között élnek a kutyájukkal vagy macskájukkal, és az állat az egyetlen társuk. Ők a végletekig ragaszkodnak hozzájuk, és nem mondanak le róluk. Ilyenkor a gazdával felállítom a játékszabályokat, hogy azokat mindenképpen tartsák be annak érdekében, hogy az állítok ne szenvedjenek hiányt ételből és megfelelő körülmények között legyenek.

Sokan emlegetnek téged a kutyák védőszentjeként?

G.R.: A feladatom hivatalosan az, hogy rossz tartási körülmények esetén kihívjam a gyepmestert, aki elszállítja az állatot, a gazda pedig – remélhetőleg – érte megy és kifizeti a bírságot. Én azonban igyekszem valóban a ‘kutyák védőszentje’ lenni abban az értelemben, hogy mindent megteszek azért, hogy az állatok ne kerüljenek a gyepmesterhez. Fontos ugyanakkor kiemelnem, hogy Biatorbágyon kivételesen jó az együttműködés a gyepmesterrel. Nálunk óriási előny, hogy a gyepmester nem altatja el a kutyákat 60 napon belül, mint ahogy ez országos gyakorlatban sok helyen történik. A gyepmesteri telepről a kutyusok a Zöld Sziget Állatmenhelyre kerülnek, ahol az elhagyott, bántalmazott vagy veszélyben lévő állatok szerető, biztonságos otthonra találnak.

Rengeteg segítséget kaptunk a Mancs‑Rancs Alapítványtól. Ez egy önkéntesekből álló csapat, akik szabadidejükben mentik az állatokat. Nincs saját menhelyük, így a védenceiket ideiglenes befogadóknál, önkénteseknél vagy panziókban helyezik el, ezért a kapacitásuk korlátozott. Mégis rengeteget segítettek abban, hogy a problémás kutyák ne kerüljenek a gyepmesteri telepre. Sok olyan állatot fogadott az alapítvány, akikben nem volt chip; ők gondoskodtak róluk, ellátták őket, elintézték a chipelést, és vállalták az alapítvány nevére vételt is.

Mit találsz a legnagyobb gondnak az állatvédelemben? Megfelelőek a jogi támogatások?

G.R.: A legnagyobb gondnak azt látom, hogy bár léteznek jó állatvédelmi törvények, a gyakorlatban nincs mögöttük az a hatósági háttér, ellenőrzés és következetes jogérvényesítés, amely valóban működővé tenné őket. Egyszerűen nincs elég kapacitás, az együttműködés sem elég összehangolt, és sok bejelentés következmények nélkül marad. A büntetések sem elrettentőek. Nem a jogszabályokkal van tehát a probléma, hanem azzal, hogy nincs, aki következetesen betartassa őket.

Van olyan helyi állatvédelmi program Biatorbágyon, amelyre különösen büszke vagy?

G.R.: Óriási eredménynek tartom, hogy sikerült elindítanunk az ivartalanítási akciót, amely féláron teszi elérhetővé a műtétet kutyák és cicák számára. Az önkormányzat évi 3 millió forinttal támogatja a programot, ami országos viszonylatban is kiemelkedő. A gazdiknak így csak a költségek felét kell kifizetniük. Nagyon büszke vagyok erre a projektre, amelyet immár öt éve támogat az önkormányzat. Ennek köszönhetően idén 100 macska, valamint 19 kan és 20 szuka kutya ivartalanítása valósult meg – ezek igazán jelentős számok. Kiemelten figyelünk arra is, hogy a lehetőséget elsősorban a szociálisan leginkább rászorulók kapják meg.

Más állatok ügyében is hívnak, vagy főleg kutya és macska kóborlások miatt?

G.R.: A kutyák és a macskák adják az esetek nagy részét, de messze nem csak miattuk keresnek. Előfordul, hogy egy ablaknak repült vörösbegy miatt hívnak tanácsért, vagy mert róka jelent meg a kertben, esetleg vaddisznó. Volt olyan is, hogy a Viadukt híd alatt egy csüngő hasú disznó sétált, akit a polgárőrök és egy vadász közösen fogtak meg. Éjjel tizenegykor vittem be a kutyapanzióba, ott helyeztük el, és mivel senki sem jelentkezett érte, azóta is ott él. A panzióban mindenki Pumbának hívja.

2025-ben összesen 90 csavargó kutyát szedtem össze: közülük 34 visszatérő szökős kutya volt, 11 chip nélküli, 2 kidobott, 6 rosszul tartott, 9-nek hibásak voltak az adatai, és 5-ről le is mondtak. Emellett dolgom volt még egy 21 fős macskakolóniával, rengeteg cicával, 6 rókával, egy nyesttel, egy őzzel, egy gólyával, és 2025-ben az átlagosnál több vaddisznó is előkerült. A segítségnyújtás nálam teljesen ösztönös, ez a „hóbort” már gyerekkoromban elkezdődött, és azóta is visz magával.

Gyerekként a családi háttered mennyire játszott szerepet abban, hogy ennyire elköteleződtél az állatok iránt?

G.R.: Nálunk mindenki imádta az állatokat, rengeteget befogadtunk, és mindig úgy tekintettünk rájuk, mint az emberrel egyenrangú lényekre. Gyerekként természetesen nem egy, hanem mindig egyre több állatot vittem haza. Anyukám ilyenkor mindig azt mondta: rendben, de akkor vállald végig – ápold, gondozd, amíg csak él. Így nőttem fel. Nálunk soha nem fért bele, hogy valaki megunjon egy állatot és kidobja. Az állat szent volt a családi rendszerünkben. Már hatévesen volt saját kutyám, és megtanultam, mit jelent felelősen szeretni egy állatot. Ez az alapélmény a mai napig bennem él. Tudom, mennyire elhagyatottak tudnak lenni, mennyire rászorulnak a segítségre. Amíg egy állat szemében azt látom, hogy segítséget kér, addig mindent megteszek azért, hogy jobb körülmények közé kerüljön.

Hogyan látod, nevelhető a lakosság a felelős állattartásra?

G.R.: Abszolút nevelhető a lakosság, és Biatorbágy erre az egyik legjobb példa. Büszkén mondhatom, hogy az elmúlt években látványosan átformálódott a gondolkodás a felelős állattartásról. Sok olyan gazdit ismerek, akik korábban figyelmetlenek voltak, ma pedig már aktívan segítenek másoknak: részt vesznek az elkóborolt kutyák keresésében, posztolnak, telefonálnak, és tényleg szívükön viselik az állatok sorsát. Ez óriási öröm. A lakosság rájött arra is, hogy nem kell megijedni, ha meglát egy kóbor kutyát. Régebben sokan azért nem jelentették, mert attól féltek, hogy nekik kell majd gondoskodni róla. Ma már tudják, hogyan tudnak jól segíteni – és ez a legnagyobb eredmény. Ha eltűnik egy kutya, akár huszonnyolcan is felhívnak, hogy épp melyik utcában látták. Közülük többen meg is tudják fogni, és van, aki az állatorvoshoz is elviszi. Gyakorlatilag csapatként működik a város, amikor egy állat bajba kerül. Ha például kutyaólra van szükség, elég meghirdetni a csoportban, és mindig akad felajánlás.

A legszebb pedig az, hogy a gyerekek is hihetetlenül fogékonyak. Ők a legjobb kis nyomozók: képesek a kutya után gyalogolni, figyelni, merre megy, és közben a szüleik folyamatosan jelentik a helyzetet. Van egy kedvenc történetem is: egy kisfiú hazafelé menet az iskolából megfogott egy utcán kapirgáló tyúkot, és felhívta az édesanyját, hogy jöjjön értük azonnal. Az anyuka persze sokkot kapott, hogy mit kezdjenek egy tyúkkal, de végül felvittük a kutyapanzióba, és a gazdikereső poszt után jelentkezett is a tulajdonosa. Majdnem népmesébe illő történet lett belőle.

Hogyan érhetnek el leggyorsabban a lakosok egy sürgős bejelentés esetén?

G.R.: Telefonszám: +36 20 500 9701, ezen a számon szinte mindig elérhető vagyok, és ha épp terepen dolgozom, amint tudom, visszahívom a bejelentőt.

Fotók: Grampsch Rita