Csendes csodák – amikor a versekben önmagunkra találunk
Kultúra

Csendes csodák – amikor a versekben önmagunkra találunk

Van, hogy egy vers szíven talál bennünket. Olyan gondolatokat, érzéseket fogalmaz meg, amelyeket addig mi magunk nem tudtunk szavakba önteni, talán még azonosítani sem. A több mint negyedszázados hagyományt őrző biatorbágyi Csendes csodák versmondó találkozón november 7-én nemcsak a költészet erejét, hanem a bátorság, az egymásra figyelés és a közösség csendes csodáit is megtapasztalhattuk.

Simon-Palov Judit
2026. november 11.
9 perc olvasás

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

Babits Mihály, A második ének című, 1928-ban írt versének néhány sora csengett bele a szívembe aznap. A Csendes csodák versmondó találkozóra érkeztem a kisfiammal szombaton, a Juhász Ferenc Művelődési Központba. Nagyon izgultunk, hiszen a kisember korábban még soha nem vállalkozott ilyen megmérettetésre. Idén viszont szíven találta az egyik irodalomórán megismert vers, és úgy érezte: ezt másoknak is hallaniuk kell.

Valahogy így történik ez a költészettel. Talán éppen ez a vers varázsa. Valaki, valamikor érzett, gondolt valamit, és megvoltak hozzá a különleges képességei, eszközei mindezt úgy szavakba önteni, hogy évtizedekkel vagy akár évszázadokkal később mások is felismerhessék benne önmagukat. A saját örömüket, bánatukat, kétségeiket, reményeiket.

Nem az a legfontosabb, ki nyer

Már a találkozó hivatalos része is tartogatott meglepetéseket. Kocsis József polgármester például egyebek mellett arról beszélt, milyen különleges érték, hogy Biatorbágyon ma is ennyi gyermek vállalkozik a versmondásra. Elmesélte, hogy más települések vezetői is meghökkennek, amikor a beszélgetésekben szóba kerül a rendezvény:

„Biatorbágyon még ilyen van? Hogy verset mondanak? Hogy gyerekek még egyáltalán verset mondanak? Esetleg maguktól megtanulnak verseket, és nemcsak a kötelezőt? Mondtam, hogy bizony, bizony, bizony! És hogy Biatorbágy nagyon-nagyon büszke arra, hogy ilyen iskoláink vannak, akik erre ösztönzik a gyermekeket, ilyen szülők vannak, akik ebben támogatják őket.”

A polgármester azonban azt is kiemelte, hogy a versmondás igazi értéke nem a versenyzésben rejlik. Sokkal inkább abban, hogy a gyerekek a költők gondolatain keresztül saját érzéseikből, lelkükből is megmutatnak valamit, és ezzel a hallgatóságot is önvizsgálatra, elmélyülésre késztetik.

Szádvári Mária, a Juhász Ferenc Művelődési Központ igazgatója, a találkozó szervezője is ezt a szemléletet igyekszik évről évre megőrizni. Azt mondta, hogy a Csendes csodák soha nem akart szigorú, professzionális versennyé válni. Sokkal inkább családias, baráti találkozó, ahol a költészet szeretete hozza össze a különböző korosztályokat.

És hogy mennyire különbözőeket, arra már a rendezvény kezdetén szép példát kaptunk.

A versnek nincs korhatára

A találkozó egyik különleges résztvevője a 88 éves Bíró János, a Gizella Otthon lakója volt, aki egykor kohászként dolgozott. Most pedig a szívét tette elénk egy gyönyörű verssel.

A találkozó másik kedves pillanata volt, amikor egy édesanya is színpadra állt. Körmendi Györgyinek három, versszerető gyermeke nevezett a versenyre, ő pedig úgy döntött, példát mutat, és maga is vállalja a szereplést.

A történetéből ott, a megnyitón született meg egy új ötlet Szádvári Mária fejében: mi lenne, ha jövőre, a költészet ünnepén családok mondanának a színpadon együtt verseket? Mert a versmondás közös élménnyé is válhat, ami összekötheti a generációkat, és erősítheti ezen keresztül a város közösségét is.

Verset mondani nem ugyanaz, mint verset felmondani

A nagyteremben megtartott megnyitó után három különböző helyszínen folytatódott az esemény, olyan sok volt a lelkes versmondó. Én a felső tagozatosokkal tartottam az egyik emeleti terembe, ahol valódi csodák születtek. Voltak nagyon és kevésbé megszeppent versenyzők. Akadt, aki majd' kiugrott a bőréből izgalmában, míg másokat a lámpaláz szinte a földbe szegezett. De ebben a korosztályban már egy laikus számára is feltűnt néhány olyan tehetség, aki nemcsak érti, érzi is a művet, hanem úgy tudja átadni, hogy a hallgatóság az egyik pillanatban hangosan kacag, a másikban pedig őszinte könny szökik a szemébe.

A versmondások után Schramek Géza színész, a korcsoport egyik szakavatott zsűritagja útravalót is adott a fiataloknak. Méghozzá olyat, amelyből nemcsak a következő versenyre, hanem akár egy életre is érdemes néhány gondolatot magunkkal vinni.

  • A költő is ember, nem valami földöntúli lény!
  • Ne magolj, hanem gondolkodj! Gondolatokat és érzéseket közvetítünk, ezért először értsük meg, miről szól, és mely gondolatok tartoznak össze. Aztán jöhet a tanulás!
  • Ne szavalj, mondj verset! Nem kell ünnepélyes hangon, vigyázzállásban, mereven előadni egy költeményt. A versmondás maradjon természetes és emberi.
  • A kezed nem dísznek van! Ha a vers és az érzés mozdulatra késztet, hát mozdulj! Használd a tekintetedet, a hangodat, a kezedet, akár lépj is egyet!
  • De ne koreografáld túl! A gesztus akkor hiteles, ha belülről fakad. Nem érdemes előre betanítani és betanulni, hogy melyik sornál kell felemelni a mutatóujjat. Ha nincs természetes mozdulat, az sem baj: a tekintet és a hang önmagában is rengeteget mondhat.
  • Ha pedig mozdulnál, merj igazán mozdulni! A félbehagyott, bátortalan gesztus sokszor többet árul el a bizonytalanságról, mint magáról a versről. A zsűri egyik találó megfogalmazása szerint: „A fél gesztus az nem gesztus.”

Egy lehetőség, amely egész életre szólhat

A találkozó után Miksa Zoltán színésszel, aki ugyancsak ebben a korcsoportban zsűrizett, külön beszélgettem arról, miért is fontosak az ilyen találkozók.

SPJ: Mi az, ami miatt ezek az alkalmak elhagyhatatlanok, és ami miatt még mindig ekkora lelkesedéssel érkeznek ide a fiatalok?

M. Z.: Magamból indulok ki, a saját gyerekkoromból. Egy ormánsági kisfaluban nőttem fel, ahol nem nagyon voltak lehetőségek, és ez nekem borzasztóan hiányzott. Rengeteg kis virágszál növöget körülöttünk, amelyek, ha lekaszálják őket, vagy benövi őket a gaz, soha nem fognak tudni igazán kifejlődni. Egy ilyen versmondó verseny egyfajta táptalaj. Lehetőség arra, hogy ezek a gyerekek szárnyra kapjanak, elinduljanak, és egész életükben táplálkozhassanak ebből az élményből. Akkor is, ha később egyáltalán nem ezzel fognak foglalkozni. Mert önbizalmat ad, tartást ad. Megtapasztalják, hogy igenis ki tudtak állni sok ember elé, kipróbálták magukat, megmérettettek.

A másik nagyon fontos dolog: a verssel való találkozás. Ebben az internetes világban az írott betű értéke bizony egyre inkább háttérbe szorul. Pedig milyen fontos, hogy a fantáziánkra is bízhatunk dolgokat!

A gyerekek elképzelhetik például, hogy az az egyszerű ember, mint Juhász Ferenc, aki itt ül mellettünk – hiszen itt van a szobra, mellette az üres székkel –, tulajdonképpen ugyanolyan ember volt, mint mi. Akár oda is ülhetnek mellé képzeletben. Rácsodálkozhatnak, hogy jé, hát a költő nem valahol az egekben létezik! Hanem egy ember, akinek volt egy kis tehetsége a betűvetéshez, és rászánta erre az életét.

Mi pedig, amikor elolvassuk, egyszer csak azt mondjuk: hú, hát ez az! Van köztünk valami kapocs. És ha el is mondjuk a verset, akkor már szinte olyan, mintha mi magunk találtuk volna ki.

SPJ: Mit lát, él még a vers a mai fiatalok között? Vagy inkább csak a szülők terelgetik bele a gyerekeket a versmondás világába?

M. Z.: Az alsó tagozatban még kétségtelenül erősebben befolyásolják őket. Ott ez jobban függ a tanártól, a szülőtől, az iskolától. Attól, hogy hol karolják fel a gyereket, hol becsülik meg. Milyen magyartanára van, aki észreveszi benne a lelkesedést akkor is, ha nem feltétlenül kiemelkedő tehetség. Mert nem biztos, hogy mindenki az. De ha a tanár látja, hogy a gyereknek van hozzá kedve, akkor segíti, egy kicsit lök rajta, és ebből akár egész életére szóló sikerélmény lehet.

És hogy mennyire mozgatja meg ma a gyerekeket? Hát, itt is látszik! Egy ilyen kis településen százvalahányan eljöttek verset mondani. Tehát igenis meg lehet mozgatni őket! Csak kell hozzá egy hely, egy esemény, egy lehetőség, és akkor jönnek.

Én abban is biztos vagyok, hogy sokan maguktól. Volt már olyan, hogy egy gyerek keresett meg engem azzal, hogy ő szeret verset mondani. Én pedig mondtam neki, hogy akkor esetleg ide is érdemes lenne eljönnie. Egy kicsit foglalkoztam is vele, csiszolgattuk a versmondását. Szóval egyáltalán nemcsak arról van szó, hogy a szülők küldik őket.

SPJ: Most felső tagozatosokat hallgattunk együtt, és nekem közben az jutott eszembe, vajon egy-egy vers mögött milyen motivációk állhatnak? Ön mit gondol?

M. Z.: Ezt különböző csoportokra lehet osztani. Az egyik, amikor a magyartanár ránéz a gyerekre, és azt mondja, hogy neki bizony érdemes lenne verset mondania.

Aztán van olyan is, hogy ha már megtanultam egy verset, kínlódtam vele, mert kötelező volt, akkor legalább itt is elmondom. Így legalább kétszer hasznosítom! Ha pedig az iskolában jól sikerült, akkor esetleg fel is hívják rá a figyelmemet, hogy ezt máshol is érdemes lenne előadni.

Szerintem az a legfontosabb: hogy jó szívvel, tényleg jókedvvel mondják el a verset.

SPJ: A találkozó elején elmondta, hogy nem is igazán szeretik versenynek nevezni ezt az alkalmat. Mégis vannak helyezések, díjakat kell osztani. Miért van szükség arra, hogy versenyeztessük a gyerekeket akkor, amikor a verset szeretnénk ünnepelni?

M. Z.: Sportolt már valamit?

SPJ: Igen.

M. Z.: Na most, el tudja képzelni, hogy elmennek egy kézilabda-bajnokságra, ahol nem adnak pontokat? Nincsenek gólok, nincs eredmény, csak úgy örömből játszanak?

Hát itt is ugyanez a helyzet! Ha ott van a másik csapat, itt pedig a többi versmondó, akkor óhatatlanul megjelenik a versenyzés. Mindenkiben benne van a vágy, hogy egy kicsit több legyen, hogy fejlődjön, hogy valamit még hozzá tudjon tenni ahhoz, amit eddig csinált. Teljesen mindegy, hogy valaki matematikus, programozó vagy színész szeretne lenni.

A gyerekekben is megvan ez a versenyzési vágy, és ettől nem lehet őket megfosztani.

Persze szomorú, hogy nem nyerhet mindenki. Ez a nehéz benne. Mert aki nem nyer, az is szeretett volna nyerni. Nyilvánvaló. És bizony ezt nem mindig könnyű feldolgozni.

Erről a találkozóról én nem láttam szomorú vagy síró gyermekeket hazamenni. Sokan viszont a szép előadásukért járó oklevél mellett jó versenyeredményekkel és ajándékba kapott verseskötetekkel térhettek haza.

Végül nézzük, idén kiket díjazott a zsűri:

1–2. évfolyam:

I. helyezett: Szijártó Boróka, Biai Gáspár Református Általános Iskola, 2. o.

II. helyezett: Garay Emma Zsófia, Biai Gáspár Református Általános Iskola, 2. o.

III. helyezett: Kutasy Fülöp Tádé, Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola és Gimnázium 2. o.

IV. helyezett: Tóth Csenge, Biai Gáspár Református Általános Iskola, 2. o. és Fekete Dániel, Biai Gáspár Református Általános Iskola 1. o.

V. helyezett: Orbán Boglárka, Czuczor Gergely Katolikus Általános Iskola és Gimnázium 2. o. és Fodor Boróka, Czuczor Gergely Katolikus Általános Iskola és Gimnázium 2. o.

3–4. évfolyam:

I. helyezett: Rosta Janka, Herceghalmi Általános Iskola és Hlavács Emma, Czuczor Gergely Katolikus Általános Iskola és Gimnázium

II. helyezett: Palatinus Adrienn, Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola és Gimnázium és Nagy Emma Georgina, Herceghalmi Általános Iskola

III. helyezett: Szalai-Pénzes Mira, Biatorbágyi Általános Iskola és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Bagdány Bianka, Herceghalmi Általános Iskola

IV. helyezett: Kovács Glória, Biai Gáspár Református Általános Iskola és Igricz Luca, Herceghalmi Általános Iskola

5–6. évfolyam:

I. helyezett: Kemenes Nóra, Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola és Gimnázium 6. o.

II. helyezett: Szailer Emma, Czuczor Gergely Katolikus Általános Iskola és Gimnázium 5. o.

III. helyezett: Poropatich Laura, Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola és Gimnázium 6. o.

7–8. évfolyam:

I. helyezett: Ács Jázmin, Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola és Gimnázium és Igar Péter, Vértesboglári Nyelvoktató Német Nemzetiségi Általános Iskola 8. o.

II. helyezett: Nádas Emma, Etyek, középiskolás

IV. Skuczi Bendegúz, Herceghalmi Általános Iskola és Bárány Marcell, Biatorbágyi Általános Iskola és Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, 8. o.

Szívből gratulálunk minden résztvevőnek!

Borítókép: A kép illusztráció, mesterséges intelligencia (AI) segítségével készült.