Dr. Wieder Ernő teljes életrajza októberben jelenik meg, az Értéktár Bizottság kiadásában. A 95. évfordulón a vasúti tragédia éjszakájáról írt beszámolójából idézünk.

A torbágyi orvost a viadukt robbanása után több országos napilap is megszólaltatta, és a merénylet éjszakájának történéseit részletes visszaemlékezésben rögzítette. A robbanás pillanatát így idézte fel:

Éjfél után néhány perccel házam ajtajában álltam, amikor vakító villanást láttam, utána eget‑földet rázó irtóztató detonáció kábított el.

A viadukthoz rohant, ahol teljes sötétség fogadta, csak hangok vezették:

Látni egyáltalán nem lehetett semmit, sötétségben asszonyi jaj, gyermeksikoltás hallatszott, hörgés, ordítás. Fölriasztottuk a tűzoltókat, a környékbeli házakból gyertyákat és petróleumlámpákat hoztak, azoknál kezdtük meg a munkát. Mert így nem tudtunk semmire menni, a vasúti állomásról nagy mennyiségű szenet kerítettünk és szénmáglyát gyújtottunk, annak a világánál próbáltuk meg a mentést. Semmi eszközünk nem volt a lezuhanó kocsik fölemelésére, bemásztunk a romok közé és a gyertyák pislogó világánál kezdtük kihúzni a sebesülteket. Néhányan önerejükből ki tudtak mászni, véresen és a borzalomtól megnémulva. Egy ember olyan idegsokkot kapott, hogy több mint egy óráig nem tudott beszélni. Szívet tépő volt, agyvelőt hasogató! Tehetetlenek voltunk, zokogva próbálkoztunk mindennel, ami emberileg lehetséges...

A merénylőt, Matuska Szilvesztert is ellátta, aki sérültnek álcázva magát a mentettek közé keveredett. Wieder doktor elsősegélyben részesítette, majd egy sebesülteket szállító autóhoz irányította, Matuska azonban leugrott a járműről, és ismét elvegyült a tömegben.

Visszaemlékezését egy megrendítő, szinte lebegő élménnyel zárta:

Az az érzésem, hogy nem én kötöztem, emeltem, dolgoztam… mintha valahonnan rajtam kívül lévő pontról figyeltem volna magam. Csak azt érzem, hogy remegek, de nem hiszem, hogy ez a hidegtől lett volna.

Ezek a sorok nemcsak a tragédia súlyát mutatják, hanem azt a lelki terhet is, amelyet a torbágyi orvosnak egyetlen éjszaka alatt kellett viselnie, és ami miatt a helyiek és az országos média is hősként tekintett rá.

A mentés híre hamar eljutott a legmagasabb körökbe, amit a kormányzó elismeréssel jutalmazott. 1934-ben vitézzé avatták, ekkor magyarosította nevét Zeikfalvyra. A budakörnyéki járás vezető orvosa lett. A második világháború alatt számos üldözött életét mentette meg. 1945-ben szovjet fogságba került, majd szabadulása után német származása miatt üldözték. A torbágyi svábok kitelepítése előtt el kellett hagynia otthonát és praxisát. Élete utolsó éveiben kis falvakban dolgozott, anyagi gondokkal küzdött, szívbetegség gyötörte. 1954-ben hunyt el, sírja Kiskőrösön található.

Dr. Wieder Ernő öröksége

Október 3-án a Biatorbágyi Értéktár Bizottság és a Juhász Ferenc Művelődési Központ Családi képtár címmel kiállítást rendez: dr. Wieder (Zeikfalvy) Ernő akvarelljeiből, Zeikfalvy Anna rézkarcaiból és Zeikfalvy Lenke grafikáiból.

Több, mint egy orvos

Dr. Wieder Ernő (1896–1954) Kolozsvárott született, majd az első világháború frontjait megjárva, kitüntetésekkel tért vissza. Erdély román megszállása után Budapesten szerzett orvosi diplomát, és 1925-ben Torbágyra helyezték községi orvosnak, ahol a MÁV pályaorvosaként is szolgált.

Gyorsan a helyi közösség egyik meghatározó alakjává vált, olyannyira, hogy alapító tagja volt a Torbágyi Önkéntes Tűzoltó Egyletnek, a Torbágyi Polgári Lövész Egyesületnek, és alelnöke a Torbágyi Vöröskereszt Egyletnek. Oldalkocsis motorkerékpárja legendaszámba ment a faluban, nemcsak közlekedési eszköz volt, hanem szenvedély is. A Szent László utca és a Táncsics utca sarkán ő építtette fel az orvosi rendelőt és lakóházát, amely ma is ugyanazt a funkciót látja el. Otthona a két háború közti torbágyi polgári élet egyik központja volt: zongorázással, kártyapartikkal, baráti összejövetelekkel. Számos művészeti ágnak szentelte szabadidejét, így a zene, fényképezés és festés egyaránt a hobbija volt.

Az október 3-án nyíló kiállításon a leszármazottak is jelen lesznek: Wieder Ernő Kiskőrösön élő lánya, valamint Magyarországon és Svédországban élő unokái.

Művei elsősorban tájképek, utcaképek és csendéletek, többnyire akvarell technikával. Különlegesnek számít az 1938-as norvégiai utazásán készült, tengerpartot ábrázoló Norvég tájkép, valamint az Oslói norvég lakásbelső című festménye.

Köszönet a cikk anyagáért és a fotókért Bihari Zoltánnak, az Értéktár Bizottság elnökének.