Március 14-én a Faluház Galéria egy apró csodakamrává változott: a Vonalkód a népi kultúrában kiállítás a mohácsi Szent Miklós vízimalom zsákgyűjteményén keresztül enged bepillantást abba, hogyan váltak a mindennapi használati tárgyak a paraszti világ sajátos „logóivá”. A tárlat a B KÖZÉP Biatorbágyért Egyesület Egy malomban őrölünk / Lonci Szimpózium kísérőprogramjaként jött létre, ahol a délelőtti előadások felújított malmok és újragondolt magtárak példáin keresztül azt a kérdést feszegették: milyen új funkció költözhetne a biatorbágyi Ilona hengerműmalomba?

Igencsak nagy érdeklődés övezte a B KÖZÉP Biatorbágyért Egyesület, közösen gondolkodó építészek, tájépítészek csoportjának programját, ahol valódi szakmai kavalkád bontakozott ki. Malomgazda, molinológus, kultúrantropológus, történész, malomkutató, restaurátor és az egyesület építészei vezettek végig a malmok évszázados történetén és megmentésük izgalmas világán. Aki eddig csak kívülről szemlélte a témát, most egy délelőtt alatt nyakig merülhetett benne. A rendezvényt Kocsis József polgármester nyitotta meg, aki felidézte az Ilona hengerműmalom múltját, és hangsúlyozta: a valódi tét ma már az, hogy milyen jövőt tudunk adni ennek a különleges ipartörténeti örökségnek. Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a malom megőrzése nem csupán értékmentés, hanem felelősség is, a következő generációk számára.

Fotó: Biatorbágy Értéktár

A délelőtti eseményt Tótpál Judit DLA építész moderálta, hangsúlyozva: a cél az, hogy közös gondolkodás induljon el az Ilona hengerműmalom jövőjéről, és megszülessenek azok az ötletek, amelyek új életet lehelhetnek a biatorbágyi ipartörténeti kincsbe.

Mohácsi Bugarszki Norbert előadása élő bizonyítéka volt annak, hogy egy malom nemcsak épület, hanem közösségi történet is. A Csele-patak partján álló, több százéves Szent Miklós vízimalmot romjaiból, családi erővel és helyi összefogással élesztették újjá, miközben a falubeliek sorra hozták a régi sváb zsákokat – ahogy az előadó fogalmazott, a felújított malom igazi lelkét.

Az erdélyi és felvidéki darabok később, kutatás és gyűjtés révén kerültek hozzájuk, és mind ugyanazt mesélik: a csíkok nemcsak díszek, hanem titkos jelrendszerek, amelyekből kiolvasható volt a család története, rangja, sőt a gazdagság foka is. A felújított malom ma közösségi tér, ahol kenyérsütés, interaktív bemutatók és gyerekprogramok idézik meg a régi technológiákat – és ahol a „népi vonalkódok” újra összekötik az embereket.

Dr. Balázs György molinológus, malomkutató az őrlés több ezer éves útját rajzolta fel: a kézi kövektől a vízi- és szélmalmokon át egészen a hengerszék korszakáig. Rámutatott, hogy az őrlés alapelve évszázadokon át változatlan maradt, ám az ipari forradalom mindent átírt. 1783-ban megszületett az első angliai gőzmalom, 1841-ben pedig Pesten felállt az első gőzhajtású hengermalom. A fejlődés ütemét jól mutatja, hogy 1850 és 1911 között tizenkilenc gőzhengermalom épült Budapesten, miközben Ganz Ábrahám vasöntödéje sorra hozta a technológiai újításokat.

Az előadó az őrlés finom részleteire is kitért: az édesvízi kovakő minőségére, a kövek optimális forgási sebességére és arra, hogyan lehetett elkerülni, hogy a liszt „megégjen”. Fontos tévhitet is helyre tett: Mechwart András nem a hengerszék feltalálója volt, hanem annak legjelentősebb tökéletesítője. A Ganz-gyár fejlesztései tették a gépet megbízhatóvá és világszerte elterjedtté, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar malomipar a 19. század végére világelsővé váljon.

Dr. Ozsváth Gábor kultúrantropológus előadásában felvázolta, milyen hajtóerők formálták a Kárpát‑medence malmait az államalapítástól napjainkig: a patakmalmoktól a száraz- és szélmalmokon át egészen a gőz- és motoros malmokig. Kiemelte, hogy a patakmalmok Erdélyben ma is élő funkciót töltenek be. Részletesen beszélt a malommesterek szerepéről, akik nemcsak építették ezeket az építményeket, hanem tudásukat és mesterségbeli fogásaikat generációkon át örökítették tovább. A molnárok és molnárdinasztiák világa külön kis univerzum volt: atyáról fiúra szálló szakmai hagyományokkal, értékrendekkel és szoros közösségi kapcsolatokkal. Egyes helyeken akár tizenkét generáción átívelő tudásfolytonosság is fennmarad.

A biai malom történetét Dr. Zsindely Borbála Rózsa kutató történész, Mészöly László dédunokája foglalta össze. A malom alapítója, Mészöly László Kiskunhalasról származó állatorvos volt, aki 1903 körül egy nagyobb osztálysorsjáték‑nyereménynek köszönhetően tudott Biára költözni. Mivel a környéken nem működött malom, 1912-ben saját hengermalmot létesített, Ganz-gépekkel és szénfűtéses gőzgéppel. A malom első feleségéről kapta az Ilona hengerműmalom nevet.

Az 1920-as években a malmot kibővítették és modernizálták: magtár, raktárak, szolgálati lakások és egy sertéstelep is működött a telken, a malom melléktermékeire alapozva. 1945-ben olajütőt is létrehoztak a zsírhiány miatt. A családi vállalkozást Mészöly unokája, Kolozsváry‑Kiss István vitte volna tovább, ám az államosítás ezt megakadályozta. A rendszerváltás után a malom ismét magánkézbe került, de leállása után gyors pusztulásnak indult. Bár 2004-ben műemléki védelmet kezdeményeztek, az épület azóta is több tulajdonosváltáson ment át, állapota pedig tovább romlott. Az épület és kerítése, valamint a Ganz-hengerszékek és a Haggenmacher-féle síkszita rendszer műemléki védelem alatt állnak. Az előadó szakdolgozatában dolgozta fel a malom történetét, reményét fejezte ki, hogy az Ilona hengerműmalom mielőbb jobb sorsra talál.

A B KÖZÉP Egyesület tagjainak előadásai következtek, elsőként Tótpál Judit építésszel, aki két inspiráló példán keresztül mutatta be, hogyan lehet új életet lehelni egykori magtárakba.

Az első a budajenői Skót Bencés uradalmi magtár, amely az államosítás utáni hanyatlást követően az önkormányzat tulajdonában újult meg, és ma rendezvényközpontként és ifjúsági szállásként működik. A funkciók szintenként rétegződnek: alul közösségi tér és kiállítások, középen országos tematikájú kiállítótér, felül pedig nemzetközi programok kapnak helyet. Második példaként az alsóbogáti Festetics–Inkey‑kastély egykori magtárát mutatta be, amelyet kortárs építészeti eszközökkel alakítottak rendezvényteremmé. Nem a régi magastetőt állították vissza, hanem új, mai elemekkel – többek között napelemekkel – egészítették ki az épületet. A galériás tér ma kiállításoknak és esküvőknek ad otthont, bizonyítva, hogy egy magtár is kaphat friss, élő funkciót.

Zlinszky‑Donát Eszter tájépítész mérnök előadásában két frissen megújult malomépületet mutatott be. A kengyeli Bagi‑malom egy kunhalom tetején álló, ex lege védett, 15 méter magas, négyvitorlás tégla szélmalom. Az Almásy család építtette 1850-ben, és 1945‑ig működött. 2021-ben teljesen megújult, ma turisztikai célpontként működik: malomtörténeti és kézműves kiállítások várják a látogatókat. A tatai Jenő‑malom a 18. században épült, az Esterházy‑uradalom részeként. Később jéggyárként és raktárként szolgált, majd pályázati forrásból állították helyre az épületet és az eredeti vízimalom‑szerkezetet. Ma interaktív kiállítótérként mutatja be a malomipar és a vízimalmok működését, a Malomkertben pedig élménypark és vízi játszótér működik, múzeumpedagógiai és kézműves foglalkozásokkal.

Szeghi Gábor, az egyesület elnöke a ráckevei Gyurcsik‑féle hajómalom történetét vázolta fel, amely igazi mintapéldája az alulról jövő közösségi összefogásnak. A helyiek közadakozásból indították el a felújítást, és ahogy híre ment a kezdeményezésnek, sorra kerültek elő a régi malom alkatrészei is. Az építkezés 2008-ban kezdődött, helyi iparosok dolgoztak rajta. A közösség végül önerőből épített újjá egy régi hajómalmot, rengeteg szakember önkéntes tudásával megtámogatva. Az építész szerint ez a példa mutatja meg legjobban, hogyan érdemes bármilyen örökségvédelmi vagy közösségi projektet megközelíteni: alulról induló kezdeményezéssel, amely mellé az önkormányzat és – ha lehet – pályázati források is odaállnak.

Tamás Péter malomrestaurátor, építész zárta a programot, aki eddig mintegy ötven malmot újított fel. Saját példáját is bemutatta: a közel 200 éves, a Séd partján álló Fenyves‑malmot, Veszprém egyetlen épségben maradt vízimalmát, amelyet 2019-ben vásároltak meg és teljesen felújítottak. A háromszintes épület ma interaktív kiállítással, látványőrléssel és játszószobával várja a látogatókat, évente 6–8 ezren keresik fel.

A rendezvénnyel párhuzamosan a résztvevők friss, helyi kenyérkülönlegességeket is kóstolhattak, amelyeket biatorbágyi pékségek ajánlottak fel. A legkisebbeket Néder Norbert, a Ládafia Bábműhely bábosa várta a Magtól a kenyérig című közösségi játékkal, ahol játékosan ismerkedhettek meg a gabona útjával és a kenyérkészítés folyamatával.

Fotók: Tálas Tünde, Vadócz Zsuzsa