B.T.: Erdélyi származása és az onnan hozott szellemi örökség meghatározó pillére az identitásának. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, miként ejtette rabul a népzene a szülőfalujában?

K.A.: Én örök életemben, gyerekkorom óta zenével foglalkozom. Ez úgy sikerült, hogy Erdélyben, ahol születtem, Gyergyóditrón, ott a hetvenes években már, vagy a hatvanas évek közepén volt egy száz évre visszatekintő kórushagyomány. Több mint száz tagja volt ennek a kórusnak. Olyan karvezetőnk volt, mint Petres Ignác, aki Kodály Zoltánnak személyes jó barátja volt. Annak idején ugyanis a gyergyói gyűjtőútján Kodály Petres kántortanítónál szállt meg. Kihez vittek volna egy olyan személyiséget, mint Kodály Zoltán, ha nem a kántortanítóhoz? Ilyen gyökérből eredek én is. Édesanyám mindig szeretett énekelni, ő annak idején Tiszapolgáron járt iskolába, és pont Kodály Zoltán Pünkösdölő ősbemutatóján volt szólista.

Az első négy osztályt Gyergyóditrón jártam, utána a Marosvásárhelyi Művészeti Iskolába kerültem. Nyolcadikig egy olyan iskolában voltam, ahol sportiskola is működött. Az is bolondította az embert, de a zene az fontos volt. Nagybőgő szakon végeztem, ott is érettségiztem a művészeti líceumban, és utána Gyergyószentmiklósra kerültem a Szakszervezetek Művelődési Házához. Ott a Hóvirág együttesnek voltam a nagybőgőse, tanítottam zeneelméletet, szolfézst, hegedűt, nagybőgőt, tangóharmonikát.

A szomszédunkban lakott egy idős bácsi, Anti bácsi, aki dunántúli katonákkal együtt katonáskodott, és neki volt a falunkban az egyetlen citerája, ahogy ő mondta: citora. Az öreg suszter látta el a szomszédságot népzenével, hiszen a fonók, a szövőkalákák, a varró- és tollfosztó esték mind a mi szomszédságunkban, a nagybátyámnál zajlottak. Nagy lakása volt és hozzájuk szívesen mentek az emberek. Úgyhogy a népzene gyökerei már ott, a hatvanas években gyökeret vertek bennem. A marosvásárhelyi iskola mellett volt a Maros Művészegyüttesnek egy ifjúsági csoportja. Amikor nekünk zenei gyakorlatot kellett végeznünk nyáron, mert ez minden művészeti oktatási intézményben kötelező volt, akkor mi őket kísértük. Szép dolgok voltak, hiszen helyben magával a népi kultúrával foglalkoztunk. Olyan tanáraink voltak, mint Birtalan József, Hencz József, akik az együttesek a vezetői voltak. De ott volt a filharmónia is, így elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk a klasszikus zenével is.

B.T.: A nyolcvanas években mégis jött egy hirtelen törés, egy komoly fordulat az életében. Miért döntött úgy, hogy egy időre szakít a hivatásos zenéléssel?

K.A.: Az évek során, amikor Erdélyben diktálták azt, hogy ki-kinek zenéljen, mit zenéljen, mikor zenéljen, akkor már kezdett elegem lenni. Hiszen megnyertünk egy megyei fesztivált, és ahelyett, hogy a megyét kellett volna képviselnünk az országos versenyen, elküldtek helyettünk egy maroshévízi – Toplița, ahogy ők mondják – olyan csoportot, akik a román kultúrát képviselték. És akkor azt mondtam, hogy köszönöm szépen, én többet sem Ceaușescunak, sem olyan közegeknek nem akarok zenélni, akik diktálják, hogy mit játsszak. Ez egy nagy fordulat volt a nyolcvanas évek közepén. Abba is hagytam a zenélést, és azt mondtam, felejtsék el, hogy én tudok hangszeren játszani. Ezért elvégeztem egy népi iparművészeti fafaragó tanfolyamot. Úgy voltam vele, hogy ebbe nem tudnak beleszólni, mert annak, hogy a népi kultúrában, a szőttesekben, varrottasokban, a faragott oszlopokon vagy a székelykapukon a virág miért és merre forog, már több száz éves hagyománya van.

Aztán amikor a fiam megszületett 1985-ben, akkor már nagyon nem éreztük otthonosan magunkat a családommal. Hiába voltak ott a barátok, ismerősök, de ismét jött ez a diktátum, hogy kinek zenélj, mit zenélj, milyen kultúrát képviselj. Nem volt otthonos már az a közeg, és '86-ban próbáltunk kitelepülni a családdal együtt. Akkor még nem fogadtak be minket Magyarországon, hiába voltak a szüleim magyar állampolgárok is. Aztán 1990-ben ismét beadtam a kitelepülési kérelmet, és június végén hivatalosan is áttelepültünk Magyarországra.

B.T.: Hogyan sodorta Önöket az élet éppen Biatorbágyra, és miként indult el a tanári pályája a helyi zeneiskolában?

K.A.: Úgy kerültünk Biatorbágyra, hogy az apósomnak egy nagynénje, Juliska néni itt lakott, aki még '46-ban került ide Gyergyóremetéről. A Gyergyóremetéről és Gyergyóditróból Börvelybe került székelyeket, '46-ban, a háború után ismét továbbtelepítették. Szekerekkel, pár bútorral, kisgyerekkel jöttek. Innen, Biatorbágyról pont '46-ban telepítették ki a svábok egy részét, és a megüresedett házakat osztották ki nekik, megmondva, ki melyik házat foglalhatja el. Mikor mi jöttünk, Juliska néni már egyedül élt özvegyasszonyként. Egy fia volt, aki valamikor '56-ban kiment a patikába, hogy kiváltsa a gyógyszert a beteg édesanyjának, de úgy elment, hogy utána már csak Ausztriából, majd a hatvanas évek közepén Kanadából jött hír felőle, utána megszűnt minden kapcsolat. Úgyhogy Juliska néni egyedül maradt, és rokonként, a feleségemen keresztül hívott bennünket, hogy lakjunk együtt.

Visszatérve, itt pont szükség volt egy zenetanárra. A felkérés úgy jött, hogy akkor indultak az első zenei táborok kint az Iharosban, és a feleségem a központi óvodánál dolgozott, ő volt az ebédkiosztó a táborban. A központi konyha ugyanis az óvodánál működött, onnan vitték a gyerekeknek az ebédet. Az ebédkiosztás közben Bolykiné Kálló Eszter, az egyik táborvezető hallotta, hogy a feleségem énekel a gyerekeknek, és milyen csengő hangja van. Azt mondta neki: „Hát figyelj, te foglalkozzál inkább a gyerekekkel, mi kiosztjuk az ebédet, jó ezt hallgatni.” Szót szó követett, és a feleségem megemlítette, hogy van egy férje, aki népzenész, zenét végzett, tanult ember. Erre Eszter megkért, hogy a táborzáró alkalmon mutassam be a citerát. Az ünnepség a Faluházban volt, pont egy Kaláka koncert zárta a tábort. Ez 1992-ben volt. Eszterrel a régi lépcsőkorláton ültünk, mert a terem zsúfolásig megtelt, mint a heringek a dobozban, úgy ültünk, álltunk. Azt mondja nekem: „Holnap nyitja meg kapuit a zeneiskolánk (a mai Pászti Miklós Alapfokú Művészeti Iskola). Nem jössz el citerát tanítani?” Mondtam, hogy jövök. És azóta ott vagyok, én vagyok a legidősebb bútordarab a zeneiskolában. A következő évben, amikor a furulya, a zongora és a zeneelmélet szak mellett bővülni tudtunk, beindult a népzene és a több tanszakos oktatás is.

B.T.: Hány gyermek fordulhatott meg a keze alatt az évtizedek folyamán, és mi az a szellemi muníció, amit mindenképpen át szeretne adni nekik?

K.A.: Ezt sosem számoltam meg. Az biztos, hogy volt olyan időszak, amikor félállásban dolgoztam, de az enyém volt a legnépesebb osztály, mert előfordult, hogy harminckét gyereket tanítottam. Abban az időben még engedélyezett volt a csoportos foglalkozás, főleg a népzenénél. Ez ma is nagyon bevált módszer, az egyéni órák mellett, amikor a gyerek az alapokat megtanulja, rendkívül fontos, hogy a közös zenélés élményét is megélje.

B.T: És mi a legfontosabb dolog, amit szeretne átadni?

Mindazt, amit őseinktől örököltünk, azt a szellemi hagyatékot, az éneklést, a hangszerjátékot és a mesemondást. Ez egy nagyon összefüggő és egybeálló anyag. Hogyha ismerjük őseink népi kultúráját, akkor lesz jövőnk is. Régen volt egy olyan időszak, amikor ezt el akarták feledtetni az emberekkel. A paraszti kultúra és társadalom eltűnt, a gépesítés és a TSZ megjelenésével a mezőgazdasági tevékenységek átalakultak, az egyéni termelés régi formája megszűnt. Így a népzenére is azt mondták, hogy el lehet felejteni, hiszen ott a rádió. Már a húszas években feltűnt Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak, hogy amikor a falvakban jártak gyűjteni, a nénikék és bácsikák nem azt éneklik, amit ezelőtt két-háromszáz évvel az őseik, hanem amit a rádióban hallanak, kávéházi zenét, operettrészletet, műdalokat. Ők viszont azokra az értékekre figyeltek fel, amelyeket több száz éven keresztül adtak át egymásnak az emberek. A kilencvenes években jött el a népi gyökerek és a népi kultúra értékeinek az újrafelfedezése, megtartása és átadása a következő generációnak. Ez most már nemcsak egy nemes feladat, hanem kötelesség.

B.T.: Nemcsak megszólaltatja, de készíti és javítja is ezeket a hangszereket. Hogyan lett hangszerkészítő?

K.A.: Már diákkoromban jött ez. Olyan helyen nőttem fel, ahol a szomszédunkban három asztalos is volt, mindig térdig jártunk a gyaluforgácsban. A fák kellemes illatának megvan a maga varázsa, amikor frissen gyalulják, fúrják, faragják. Székely származásomra tekintettel szégyen lett volna, hogyha nem botladozom én is ott az asztalosműhelyben. Később aztán a szászrégeni hangszergyárban is jártam, szerencsém volt az ottani hangszerészeket megismerni a művészeti líceumon keresztül. Így a hangszerkészítés varázsa valahogy mindig vonzott, hogyan készül egy darab fából egy hangszer.

Amikor Gyergyószentmiklóson meghallottam az ott működő citerazenekart, mondtam nekik, hogy mutassák meg nekem is, hogyan működik ez, mit kell csinálni. Azt mondták: „Te tanult zenész vagy, nézd meg, csinálj magadnak hangszert, és akkor jöhetsz közénk.” Készítettem is egyet, lemásoltam egy elég jól megalkotott hangszert, utána aztán kísérleteztem, hogy miként lehet ezt más méretben megcsinálni. Hangszerészekkel vettem fel a kapcsolatot, és belém ivódott a hangszerkészítés. A Nyíregyházi Főiskolán, amikor a szakdolgozatomat írtam, akkor is a népi hangszerkészítés volt a témám. Aztán hozta magával az idő, hogy az ember ne megvásárolja, hanem maga készítse el a hangszert, és próbáljon olyat alkotni, ami felhívja az emberek figyelmét. Egyik alkalommal hívtak egy szeptemberi citerabemutatóra és hangszerkészítő versenyre. Úgy hívtak, mint zenészt és hogy vigyek gyerekeket is. Mondtam, hogy szeptember első napjaiban a gyerekeket nem szívesen viszem, mert egész nyár után azt sem tudják, hol a hangszerük, de esetleg két-három saját hangszerrel jelentkezem a versenyre. Ezen a megmérettetésen országos ezüstokleveles hangszerkészítővé váltam, és azóta gyengébb minőségű hangszert már nem illik készíteni. A citera a fő profil, de mindent megjavítok, ami fából van és hangot bocsát ki. Volt, hogy az Állami Népi Együttes brácsása, Gáspár Álmos, aki iskolatársam volt, egy kosárban hozott nekem fadarabokat. Azt mondta: „Ez egy ütőgardon, de hát összetörték. Olyan jó hangja volt. Te vagy az egyetlen, aki ebbe esetleg még életet tudsz varázsolni.” És újra hangszer lett belőle, mint a legót, darabonként kellett összeilleszteni és megjavítani. Volt cimbalom is, amit el akartak dobni. Sokat bogarásztam és tanultam a régi hangszerek újjáépítéséből, javításából.

B.T.: Hosszú ideig játszott nagybőgőn a Mente Folk együttesben, és immár csaknem húsz éve vezeti a Biatorbányi Népdalkört is.

K.A.: A Mente együttessel, ahol a hegedű, a brácsa, a nagybőgő és az összes létező magyar népi hangszer jelen volt, a Covid után egy kicsit lecsendesedtünk, most már csak alkalmanként állunk össze zenélni. Azt mondtuk, hogy 25-30 év után átadjuk a fiatalságnak a terepet. Fölneveltünk több generációt, becsülettel elvégeztük a munkát, vigyék ők tovább a stafétát. Ezért van a generációváltás, az idősebb átadja a tudását a fiatalnak, hogy a megszerzett érték továbbéljen.

A Biatorbányi Népdalkörnek az 1993–94-től vagyok a tagja, amikor még Raksányi Anikó ének-zene tanárnő vezette. Maga a dalkör születése asszonykórusként 49 évvel ezelőtt történt. Óvári Gézáné Margit néni álma volt ez, aki elhatározta, hogy legyen nekünk is asszonykórusunk, ha már más településeknek van, és összeültek énekelni népdalokat, műdalokat, nótákat. Később ez a mag alakult át a mai népdalkörré, és miután Margit néni idősödött, átvette tőle Anikó, tőle pedig – immár lassan húsz éve – én kaptam meg a vezetést, amikor a dalkör a megszűnés határán állt, mindössze három-négy taggal. A tagság folyton változik, sajnos nem fiatalodunk, de nagyon szeretünk énekelni. Van egészen fiatal felnőtt tagunk is, aki gyerekkora óta járt hozzám citerázni, és van 85 éves tagunk, aki az alapítók között is ott volt. Nem csak helyben lépünk fel, sokat jártunk minősítésekre az országban. A régi dalkör korábban egy-két bronz minősítést ért el, de feljebb nem sikerült tornázniuk magukat, hogy miért, az örök titok marad. Miután újjávarázsoltuk a csapatot, rendszeresen jártunk minősítőkre, szomszédos településekre, Herceghalomra, Tatabányára – a tatabányai bányász dalkörrel rendkívül régi a kapcsolatunk –, vagy Szőnybe. Az évek során a több arany minősítés után elnyertük az Aranypáva díjat, majd később az Aranypáva Nagydíjat is. Feltornáztuk magunkat a zenei lépcső legmagasabb fokára, és próbáljuk ezt a szintet tartani, miközben igyekszünk helytállni az itthoni rendezvényeken is.

B.T.: Ön hívta életre az Ének szóval, muzsikával népzenei találkozót is. Honnan ered az elnevezés, és mi a rendezvény legfőbb küldetése?

K.A.: Valahol meg kell teremteni azokat az alkalmakat, ahol a népi kultúra méltón megszólalhat, és ennek a találkozónak a Juhász Ferenc Művelődési Központ ad kiváló helyet. Az ötlet valóban az én fejemből pattant ki tizenöt évvel ezelőtt. Jól emlékszem, a hetvenes-nyolcvanas években volt vasárnaponként a Kossuth Rádiónak egy tizenöt perces sorozata „Ének szóval, muzsikával” címmel, ahol népzenei felvételeket közvetítettek. Ez megszűnt, feledésbe ment, és ebből jött az ötlet, hogy miért ne adhatnánk ezt a címet a rendezvényünknek, hiszen rendkívül tömören megfogalmazza a hagyományápoló tevékenységet. A népdal olyan, mint egy regény, csak négy sorban mondja el azt, amihez egy írónak ötszáz oldal kell. Kezdetben a minősítésekre való készülés hívta életre a találkozót, idehívtuk a KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége) zsűrijét a Faluházba, de az évek során ez egy országszerte meghirdetett, nagyszabású rendezvénnyé nőtte ki magát, ahová még Székelyföldről is érkeztek csoportok. Kölcsönösen visszajárunk egymás rendezvényeire, így tesszük sokszínűvé az eseményt. A kultúra anyagilag nem igazán jövedelmező, de ha nem csinálnánk, a maradék népi hagyományunk végképp veszendőbe menne.

B.T.: És mik a tervei a jövőben?

K.A.: Hosszú a bakancslista, mert ezt a tevékenységet lankadni hagyni nem szabad. Minden alkalommal kell egy új csoport, amely frissíti a meglévő csapatokat. Éppen ezért hívjuk meg idén például a Hollókői Asszonykórust, akik a gyönyörű viseletük mellett a Palócföld legszebb és legrégebben működő kulturális csoportját képviselik. Én mindig úgy próbálom a rendezvényt megszervezni, hogy a művészeti iskola gyerekei képviseljék a legfiatalabb generációt, a kicsit idősebb gyerekek pedig a kapocs, a felnőttek és a legidősebbek között. Fontos, hogy a gyerektől az idős generációig mindenki megtalálja a maga helyét, jól érezze magát, és büszkén mutassa fel az értékeinket.

Borítókép: Köllő Attila

Az idei népzenei találkozó teljes felvétele itt elérhető: