Az urbex – az angol urban exploration (városfelfedezés) rövidítése – az 1970-es évektől vált ismertté Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A mozgalom lényege, hogy résztvevői elhagyott gyárakat, kórházakat, kastélyokat, katonai objektumokat vagy más, használaton kívüli épületeket keresnek fel, hogy megismerjék azok történetét, dokumentálják állapotukat vagy egyszerűen átéljék a felfedezés élményét. Magyarországon a kétezres években kezdett igazán elterjedni, amit a közösségi média is jelentősen felgyorsított. Az urbexes közösség legismertebb íratlan szabálya szerint: „Csak a lábnyomodat hagyd ott, és csak a fotókat hozd el!” – vagyis a cél nem a rongálás, hanem a dokumentálás.

A valóság azonban sokszínűbb ennél. Ismerek egy srácot - nyíltan nem vállalja a nevét- nevezzük Ferencnek, aki évek óta az urbex rajongója. Őt kérdeztem motivációról, kalandjairól.

B.T.: Mit jelent számodra az urbex, és hogyan ismerkedtél meg ezzel a hobbival?

F.: Nálam az egész a graffitivel kezdődött. Olyan nyugodt helyeket kerestem, ahol senkit nem zavarnak a rajzok, ahol van idő megtervezni és megfesteni egy komolyabb dolgot anélkül, hogy valaki a nyakadra hívná a rendőrt. Aztán ahogy jártam ezeket az elhagyott ipari telepeket meg épületeket, a keresgélésből észrevétlenül szenvedély lett, ami gyakran inspirál művészet és magánélet terén egyaránt.

B.T.: Mit kerestek egy-egy elhagyott épületben: történelmet, fotótémát, kalandot vagy valami mást?

F.: Benne van a kaland egyértelműen, de számomra sokkal inkább egyfajta elmerülés a történelemnek egy olyan szegletében, amit kevésbé ismerünk, annak ellenére is, hogy sokkal közelebb áll hozzánk, mint amit a tankönyvek tanítanak a huszadik századról. Illetve én más szemmel is nézem ezt, mint egy átlagos urbexes, mert nekem az egész felület egy hatalmas vászon is egyben. Fontos viszont, hogy nem rombolni megyek, hanem használni a teret, annak az adottságait. Valami újat vinni a környezetbe, ami a maga kevésbé organikus módján, de illeszkedik bele. Azt is mondhatnám, hogy nyomot hagyni, ezáltal rétegessé tenni a történelmet. Ezt nyilván sok urbexes elítéli, de én például nem szeretném, ha ezek a helyek eldugott skanzenként léteznének.

B.T.: Milyen íratlan szabályai vannak az urbex közösségnek?

F.: A legalapvetőbb szabály az, amit mindenki ismer: „Csak a lábnyomodat hagyd ott, és csak a fotókat hozd el!” Na most, nálam ez már alapvetően elbukott. A vérbeli urbexesek általában a graffitire is ferde szemmel néznek, és ezt meg is értem. Ezért az én személyes szabályom az, hogy az épület sajátos karakterét tiszteletben kell tartani.

B.T.: Szerinted miben különbözik egy valódi urbexes egy vandalizmust vagy lopást elkövető személytől?

F.: A vandál és a tolvaj csak elvesz a helyből: beveri az üvegeket, kirámolja a berendezést, felfest valamilyen értelmetlen jelet a falra. Az ilyen jellegű rombolás kiöli egy hely lelkét. Egy igazi urbexes tiszteli az adott hely történelmét: feltérképezi, dokumentálja az állapotokat. Alapvetően egy jó graffitis sem tiszteletlen. Amikor én hozzányúlok egy felülethez, a környezet adottságait igyekszem integrálni egy rajzba. Úgy próbálok hozzáadni a térhez valami újat, hogy az ne elpusztítsa, hanem újraértelmezze a szellemiségét.

B.T.: Találkoztál már veszélyes helyzettel egy elhagyott épületben? Mi volt a legnagyobb kockázat?

F.: Kockázat mindig van, ez része a játéknak. Egyrészt ott vannak az idő rágta szerkezetek, amelyek kiszámíthatatlanok. Egyszer egy régi erőműben másztunk lefelé egy szállítószalagon, amikor a padló beszakadt az egyik társunk alatt. Szerencsére észnél volt, de azért egy pillanatra megállt bennünk az ütő. A másik kockázat az emberi tényező: bizonyos helyeken, ha az őrök elkapnak, nem nagyon kérdeznek, egyszerűen rád hívják a rendőrséget.

B.T.: Hogyan látod a közösségi média szerepét? Ösztönzi vagy inkább veszélyes irányba viszi a fiatalokat?

F.: A közösségi média kétélű fegyver. Egyrészről jó, mert rengeteg inspirációt ad, olyan helyszíneket is megismerhetek, amelyekről egyébként nem hallottam volna. Másrészről viszont borzalmas. Sokan a lájkokért mindent beáldoznak. A meggondolatlan kommentek és geotagek miatt pillanatok alatt kiderül egy érintetlen helyszín pontos elérhetősége, és onnantól megállíthatatlan a pusztítás.

B.T.: Van olyan helyszín, ahová akkor sem mennél be, ha elhagyottnak tűnik? Miért?

F.: Nem mondanám. Voltam már például krematóriumban is, szóval nem sok minden tud visszatartani. De van egy lélektani határ. Bármilyen olyan épületbe, amelyhez súlyos, erőszakos cselekmények és emberi tragédiák kötődnek, biztosan nem tenném be a lábam. Ott egyszerűen nem bírnám a levegőt.

A hatóságok szemével

Pénzes László körzeti megbízott szerint Biatorbágyon korábban főként a bezárt laktanya területén, a régi MÁV-épületeknél és a viadukt környékén fordultak elő hasonló esetek. Más, urbexre alkalmas ingatlan a településen gyakorlatilag nincs. Hangsúlyozta, hogy az engedély nélküli behatolás jogi megítélése mindig az adott körülményektől függ. Az eljárás birtokháborítástól és magánlaksértéstől akár betöréses lopásig is terjedhet, súlyosabb esetekben pedig szabadságvesztés is kiszabható. Amennyiben valaki a bejutás során rongál, festékkel megrongálja az épületet vagy bármit elvisz onnan, az már egyértelműen bűncselekménynek minősül.

A körzeti megbízott szerint a legnagyobb veszélyt nemcsak a jogi következmények jelentik, hanem az életveszélyes állapotban lévő épületek is. Egy rossz döntés maradandó sérüléssel vagy akár tragédiával is végződhet. A fiataloknak ezért egyetlen tanácsot fogalmaz meg: soha ne menjenek be engedély nélkül elhagyott épületekbe, még kíváncsiságból vagy bátorságpróbából sem. Ha pedig bárki elhagyott ingatlannál gyanús mozgást vagy rongálást tapasztal, azt kéri, hogy haladéktalanul értesítse a rendőrséget.

Fotók: Ferenc