Különkiadás – Félretett pillanatok– Sass Judit kiállítása
Hírek

Különkiadás – Félretett pillanatok– Sass Judit kiállítása

November 20-án nyílik kiállítás Sass Judit képeiből a STUDI (Baross Gábor u. 5.) aulájában 16 órakor. Másfél éve készülnek fotók a megújított magazin számára. Másfél éve gyűjtjük az életképeket. Másfél éve több ezer képet készített Judit. Másfél éve nehéz kiválasztani belőlük azt a párat, amit be tudunk szerkeszteni az újságba. Most megmutatunk néhányat az elkapott és félretett pillanatokból. De ki is a mosolygós, laza fotós a gép mögött – és hogyan segít mindenkinek a legjobb arcát megmutatni?

Maronics Anna
2026. november 17.
4 perc olvasás

Mindenkiről lehet jó képet csinálni

„Jaj, rólam nem lehet jó képet csinálni, nagyon rossz a fényképarcom.” Sass Judit ezt a mondatot nagyjából annyiszor hallotta, ahányszor elővette a gépét. A válasza is megvan rá, rezzenéstelen arccal: „Ezt még soha nem hallottam. Te vagy az első, aki ezt mondja.” Az alany nevet, a jég megtörik, a munka érdemi része pedig ezzel el is kezdődött.

A Körkép BiatorbágyON fotósa szerint olyan nincs, hogy valakiről ne lehetne jó képet készíteni. Hogy miért hisszük mégis mindannyian az ellenkezőjét? „Az idő múlását mindenki nehezen fogadja el. Belül mindenki megreked egy életkorban és nem tudja összerakni a belső énképét azzal, amit kívülről lát” – mondja. Ő maga valahol harmincnyolc és negyven között állt meg szubjektíve - és amikor kimondja, hány éves lesz jövőre, nem hiszi el. Ehhez jön a másik emberi alapbeállításunk: ha tizenkét jó dolog van, amit szeretünk magunkon, és egy, amit nem, a tekintetünk azonnal ezt az egyet keresi a fotón is. „ Tipikusan ilyen az eláll-a-fülem, a de-karikás-a-szemem, a mégegy-ránc meg a hogy-áll-a-hajam -sorolja mosolyogva Judit – de azért ha a kép egésze harmóniát és hangulatot sugároz, akkor elfelejtkezik mindenki a szokásos részletektől, és a kép egészével elégedett lesz.”

Judit persze azért ismeri mindezt ilyen jól, mert tapasztalta, milyen egy olyan fotó, amivel nem tudunk azonosulni. Talán ezért bánik ilyen kíméletesen az alanyokkal. Finoman retusál – „a legszebb verzióját adom vissza mindenkinek, de úgy, hogy megmaradjon a maga természetességében” –, a legfontosabb munkaeszköze mégis a hang, amelyet megtalál az emberekkel. A barátai szerint ezért jók a képei: mert a fotózásainak jó a légköre. Az alanyok közül már több próbálta hárítani a fotózást azzal, hogy például a történet, a cikk nem róla, hanem a közösségről szól, minek ehhez az ő arca. „De hát kell valaki, akit meg tudunk mutatni, aki az egésznek az arca” – feleli ilyenkor Judit – vagy, ha szeretnétek, legyetek többen a képeken.” Így, kompromisszumkészséggel és a jó hangulatú fotózással aztán mindenki elfogadja, hogy képre kerüljön. Olyan alanyra, aki végül nemet mondott, nem emlékszik.

A fotós kedvessége mögött szigorú maximalizmus dolgozik. Hosszú évek rutinja ellenére a bonyolultabb munkák előtt ma is izgul. „Anyukám jut szembe, aki mindig figyelmeztet, mondjak egyetlen alkalmat, amikor nem sikerült a fotózás – mondja Judit – és ez megnyugtat. Mert ilyen valóban nem volt. Olyan, ami előtt feleslegesen izgultam, annál több – mondja nevetve.

Portrék és életképek

Sass Judit alkalmazott fotográfusnak tartja magát, fotóművésznek egyáltalán nem. Üzleti portrékat és családi képeket készít, felsővezetők sorát fényképezte már – ebben a műfajban a kép szép, és gondosan retusálva kerül ki a kezéből. A szíve a portré felé húz: ha rajta múlik, a kiállításon is csak arcok néznének le a falról.

Fotózásra úgy érkezik, ahogy a Terminátor lép be egy helyiségbe: végigpásztázza a terepet, és másodpercek alatt megvan a pont, ahol érdemes megállni. Ha teheti, a szabadba viszi az alanyát. „A természetes fénynek nincs párja, olyat műfénnyel nem lehet előállítani.” A kiállított képek nagy része is így készült.

Az életkép, a riportfotó persze más műfaj, mint a portré. A Körképbe viszont bőven készülnek ilyenek is: karatésok, tűzoltók, rendezvény fellépői és közönsége. „Itt számomra az a cél, hogy a hangulatot lehessen megragadni, hogy érezni lehessen, ahogy árad a képből” – mondja Judit.

Otthon lenni itthon

„Biatorbágyon fotózni biatorbágyiakat – a legnagyobb ajándék számomra.” – mondja a fotós, aki már 21 éve él családjával a városban, de még ma is rá tud csodálkozni egy-egy eseményre, karakterre vagy közösségre. Azt mondja, jó olyan emberekre és történetekre bukkanni, amelyekről addig nem is sejtette, hogy itt vannak - a szomszédban.

Kiállítás, véletlenül

A november 20-án nyíló tárlat képei közül egy sem készült azzal a szándékkal, hogy valaha falra kerüljön. „Eszemben nem volt, hogy ebből egyszer lehet valami” – mondja Judit, aki a körülményeket sem szépíti: a legtöbb helyszínen csapnivaló fényviszonyok fogadták. Munkaképek ezek, egy havilap mindennapjainak termékei, köztük olyanok, amelyek helyhiány miatt soha nem jelentek meg. Innen a cím.

A kiállítás ötlete sem tőle származik, magától bele sem vágott volna. Hárman válogattak: Judit, Tudós Ágnes, a Média Kft. vezetője, és Zsupponits Anett art director. És a kettősség végig ott lesz a falakon: a profi, aki pontosan látja, hol bukik a fény, és a biatorbágyi, aki tudja, miért fontos mégis a kép. Aki megnézi, azt látja, ami a lapszámokból kimaradt, és amiből egy város élete mégis összeáll. Jó eséllyel a saját szomszédját is. Mosolyogva – mert Sass Judit gépe előtt végül mindenkinek megjön az igazi fényképarca – és a jókedve.