
Örökség és öröklét
Mi teszi Biatorbágyot otthonná? Sokunk számára elsősorban az itt létrejött közösségek, köztük az egyházi gyülekezetek, amelyek sok évtizede formálják a város légkörét és szellemiségét. Ezt a közeget nemzedékek építették és őrizték meg, köztük azok, akiknek köszönhetően létrejött és 80 éve töretlenül épül a torbágyi református gyülekezet. Ennek a közösségnek a történetén keresztül városunk örökségéből is megismerhetünk valami fontosat: olyan emberek történetét, akik a történelem és a természet viharai között is teremtettek, majd továbbadták azt, ami őket megtartotta.
„Rendkívül büszke vagyok arra, amit a városban többektől, elsősorban a közelmúltban ideköltözött biatorbágyiaktól hallok: azért választották Biatorbágyot lakóhelyüknek, mert itt nagyon erős egyházi közösségek vannak”.
Kocsis József polgármester szavaival nyílt meg az augusztusban 80 évessé érett gyülekezet történetét bemutató kiállítás a Juhász Ferenc Művelődési Központban. A városvezető megfogalmazása szerint a hitüket a hétköznapokban megélő emberek jelenléte a templom falain túl is érték lehet.
„Ha azonban arra gondolunk, hány embernek adott ez a gyülekezet nyolcvan év alatt testvéri közösséget, hány embernek nyújtott vigaszt a bánatában, hány embernek mutatta meg a teljes élet felé vezető utat, méltán lehetünk büszkék rá.”
E mögött a nyolcvan év mögött sokszor egyszerű, alig látható munka áll: javítás, takarítás, tanítás, segítségnyújtás, egymás számon tartása, de az örökség őrzői a rájuk bízott közösségről gondoskodtak. Erről mesél az Örökség és öröklét című kiállítás, amely november 30-ig látható a Nagyterem előtti falakon.
Szádvári Mária, a JFMK igazgatója is a tágabb közösséghez való kapcsolódás jelentőségét emelte ki a köszöntőjében: egy gyülekezet megmaradása, a templom és a közösségi ház körül tovább élő emberi kapcsolatok a településnek is értéket jelentenek.
Ennek az örökségnek egy emblematikus darabja az a csillag, amelyet a parókiával megörökölt pincék egyikében talált a mintegy egy éve a városunkba érkezett lelkészházaspár.

„A református jelképek között a csillag Jézus Krisztusra mutat” – magyarázza Szász Zoltán lelkipásztor. Innen született a kiállítás ötlete is: megmutatni az elődök emlékeit, és rajtuk keresztül azt, amire az életüket építették. A pincében megtalált csillag, amelynek már néhány ága hiányzik, és amely kissé oxidálódott is, jól érzékelteti a továbbadás felelősségét. Amit megörököltünk, azt előbb nekünk kell újra felfedeznünk, hogy másnak is megmutathassuk.
A keresztelőkancsó, az úrvacsorai kehely és a kenyérosztó tál egy közösség ünnepeit őrzi. A régi Bibliák – köztük egy 1793-as pozsonyi kiadás –, az anyakönyvek, a presbiteri jegyzőkönyvek, a konfirmációi emléklapok és a templomtervek mögött döntések, családi fordulópontok, közös vállalások vannak. A fényképeken ismerős arcok, családtagok és szomszédok: nyolcvan év, amelynek emlékei ma is személyesen kötődnek az itt élőkhöz.

Kétezer év és nyolc évtized
Az örökségnek Szász Zoltán szerint két időbeli távlata van. Az egyik a kereszténység kétezer éves üzenete: Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának örömhíre, amelyet nemzedékek adtak tovább egymásnak.
„A torbágyi és a többi gyülekezetnek is komolyan kell vennie, hogy Isten örökséget bízott ránk. Az evangélium drága kincsét őriznünk kell, jól bánnunk vele, és továbbadnunk.”
A másik az a nyolc évtized, amelyet a torbágyi közösség maga mögött tudhat. Az alapítók a második világháborút követő veszteségek és a kitelepítések időszakában fogtak hozzá a gyülekezet megszervezéséhez. Olyan embereknek teremtettek közösséget, akik közül sokan az otthonukat, korábbi életük biztonságát veszítették el. Később az egyházellenes rendszerben kellett megőrizniük és továbbadniuk a hitüket. A nehéz indulás a mai nemzedék számára is mérce lehet:
„Mi ma sokszor hamar feladjuk, ha valami nem működik. Tanuljunk az elődeinktől: ők a legnehezebb időszakban döntöttek a gyülekezetalapítás mellett.”
De merre tart az, aki ezt az örökséget átveszi? Az öröklét szó a közösség jövőjét az emberi élet határain túl is értelmezi. Szász Zoltán a vasútállomás egykori várótermének szomszédságában megfogalmazta: bizonyos értelemben a gyülekezet is váróterem.
„Nem pusztán azért gyűlnek össze vasárnapról vasárnapra az emberek, hogy klubot működtessenek, mert jól érzik magukat együtt. Várnak valamire, amiről tudjuk, hogy be fog következni: az örökkévalóságra.”
A múlt megőrzése közben a jelennek is megvannak a kérdései. A nyolcvanadik évhez választott ige a 80. zsoltárból egyszerre szól megmaradásról és változásról: „Tarts életben bennünket, és mi segítségül hívjuk nevedet. Uram, Seregek Istene, újíts meg bennünket!” (Zsolt 80,19–20). A lelkipásztor számára ebből mai feladat is következik: „Nem szeretnénk csupán a múltból élni, hanem folyamatosan Isten minket megváltoztató akaratára szeretnénk hagyatkozni.”
Amikor életté válik a prédikáció
A hit továbbadásának hétköznapi formáit Katona Lajos egykori lelkipásztor két lánya már gyermekként megtanulta. Scheirich Jánosné Katona Júlia, akit a gyülekezetben csak Julcsi néniként ismernek, már a közösségbe született. Neki a kályhafűtés, templomtakarítás, kerti munka és egymás segítése is hozzátartozott ahhoz, amit otthonról hozott.
„Lassan természetessé vált, hogy másokért teszünk, cselekszünk. Így képviseljük hitelesen Krisztus ügyét, így válik életté, gyakorlattá az, amiről édesapánk vasárnaponként prédikált.”
Egy különösen eleven emléke a régi templom javításához kötődött. Az esőzésektől megroggyant vályogfalon dolgozó Imre bácsit egy ismerőse az utcáról kérdezte, mit csinál. Amikor megtudta, hogy a templomot javítják, tovább faggatta: mit kap ő ezért Istentől? A válasz rövid volt: „Mindent, öregem, mindent!”
Julcsi néni számára ebben a mondatban vált világossá, mit jelent hallani és meg is cselekedni az igét.
Az alapítók munkája, a későbbi templomépítés és a ma is vállalt szolgálat így kapcsolódik össze az életében:
„A saját és a gyülekezetünk életére nézve is azt mondhatom: így haladt az életünk az öröklét felé. Mindennek ellenére ez a reménységünk. Bármi zajlik a világban, ez akkor is a reménységünk lehet.”
Utólag is lehet alapozni
Az az esőzéstől megroggyant templomfal sok évtized múltán is adhat kapaszkodót valakinek. Katona Zsuzsa lelkipásztor, Julcsi néni nővére is gyakran gondol vissza a régi torbágyi épület megerősítésére. A felázott vályogfal miatt attól tartottak, hogy használhatatlanná válik a templom. Egy Tisza mellől érkezett kőműves azonban ismerte az áradásoktól károsodott házak javításának módját: másfél méteres szakaszokban bontották ki és pótolták erős betonnal az alapot.
„Utólag is lehet alapozni: bűnbánattal az Úr Jézushoz fordulni, kérni, hogy könyörüljön, pótolja a hiányzó alapot” – fogalmazott Katona Zsuzsa, aki ezt a történetet lelkigondozóként is gyakran felidézi azoknak, akik úgy érzik, roskadozik az életük.
A Katona lányok a felelősséget már a parókián is tanulták:
„A szüleink tudatosították: ez nem a mienk, vigyázni kell rá, gondját viselni. Sáfárok vagyunk, majd át kell adnunk az utánunk következőknek.”
Imádság a másik közösségért
Az összetartozás a felekezeti határokon is túlnyúlhat. Csikós Mihály, a Biatorbágyi Keresztyén Testvérgyülekezet legrégebbi férfitagja számára a két református közösség jövője is személyes ügy. Amikor kiderült, hogy Torbágyon és Bián egyaránt lelkészváltás lesz, a saját gyülekezetében imádkoztak értük.
„Kitartóan imádkoztunk: az Úr olyan lelkészeket küldjön, akik a gyülekezetek pásztorai lesznek, és velünk is jó közösségben vannak. Az Úr megadta ezt.”
Ez is része a helyi keresztény örökségnek: számon tartani egymást, a másik közösség javát is kérni, majd együtt építeni azt, ami közös: a várost, az otthont.
Továbbadni a városnak
A megmaradásért ma is tenni kell. Kovács Tamás főgondnok tizennégy éve talált otthonra a gyülekezetben. Azóta a templomot ért viharkár utáni helyreállítás, a gyülekezeti ház tetejének megújítása és a parókia felújítása is feladatot adott a közösségnek. A szomszéd telek is a gyülekezet tulajdonába került, ahol lebontották a korábbi, öreg épületeket, és az így kialakult területen nyáron már a gyerekek hittantáborát tudták megtartani. Az anyagi háttér építése mellett azonban a legfontosabb mégis a lelki bázis és az emberi kapcsolatok gondozása nemcsak Torbágyon, hanem Herceghalmon is, amely ugyancsak a parókiához tartozik.
„Azért dolgozunk, hogy a meglévő tagok közösséget, lelki támaszt kapjanak, ugyanakkor minél több embernek megmutassuk, milyen jó keresztyénnek lenni. Ez a végső cél.”
Az Örökség és öröklét című gyülekezettörténeti kiállítás november 30-ig ingyenesen megtekinthető a Juhász Ferenc Művelődési Központban.

Ott lenni az emberek között
Az örökség továbbviteléről és a gyülekezet jövőjéről Szász Zoltán lelkipásztort kérdeztem.
SPJ: Mit érez a legnagyobb feladatnak és kihívásnak egy nyolcvanéves történelemmel rendelkező gyülekezet továbbépítésében?
Sz.Z.: A „munkaköri leírás” megvan, nem kell kitalálni vagy újraírni: Máté evangéliumának 28. fejezete, „tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28,19). A legnagyobb harc, egyben a legszebb küzdelem az evangélium hirdetése, szépségének átadása. Elsősorban szóban, mert az igét hirdetni kell, de az egész élet szentségével is. Egy jó barátom mondta egyszer: jaj nekünk, ha a teológiánk, vagyis az Istenről alkotott tanításunk nem válik a biográfiánkká, azaz az életrajzunkká. Ennél nagyobb küzdelem nincs; ez a gyülekezeti szolgálat legfontosabb része.
SPJ: Mi a személyes jövőképe, hogyan lehet továbbépíteni ezt a gyülekezetet?
Sz.Z.: Eszembe jutott egy igevers: a juhok átmennek a pásztor számláló keze alatt. Ez szemléletes kép, de lelkileg is fontos: a lelkipásztor legyen ott a juhai között, ismerje meg őket. Régebben gyakran egy héten vagy néhány napon át intenzíven hirdették az igét, így evangelizáltak. A mai társadalmi berendezkedésünkben az evangelizáció fontos módja, hogy együtt vagyunk az emberekkel, kísérjük őket. Az igehirdetés után a lelkipásztor második legfontosabb dolga szerintem a kísérés: számon tartani az embereket, tudni róluk. Nem kell nagy dolgokra gondolni: együtt focizunk, vagy elmegyünk sétálni, beszélgetni a környék szép budai hegyeibe. Próbáltunk digitális detoxalkalmakat is tartani, bár idén, így év vége felé sajnos kevésre került sor. Ezek testnek és léleknek egyaránt jót tesznek. Összefoglalva: ott lenni az emberek között. Ez a jövőkép, és ez nem kis feladat.
SPJ: Nem olyan régen érkezett Biatorbágyra. Mennyire érzi partnernek a települést abban, amit ezen a gyülekezeten keresztül Isten országának építésében szeretne megvalósítani?
Sz.Z.: Nagyon jók az eddigi, rövid távú tapasztalataim. Azt látom, hogy hívő polgármesterünk van, és különböző intézmények vezetői, például a Faluház, a Juhász Ferenc Művelődési Központ igazgatónője is gyakorló keresztyén. Itt van a többi felekezet is. Nagyon jó szellemi, lelki lenyomatokat látok a településen. Jó itt lenni, jó a légköre.
Fotók: Vadócz Zsuzsa és Simon-Palov Judit
Galéria




















