Október 2-án, az Erőszakmentesség Világnapján a Biatorbágyi Általános Iskola és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola 6.b, a 6.c és a 7.b osztályos tanulói délelőtt 11 órakor emelték a magasba a piros lapokat. A közös kiállás jelképes, mégis fontos üzenetet hordozott, a kirekesztésnek, a megalázásnak és a bántalmazásnak nincs helye az iskolai közösségekben.

Az országos kampányt a Kamaszfesztivál közösségfejlesztő programjának keretében hirdették meg. A résztvevő osztályok nemcsak a bántalmazás különféle formáira hívják fel a figyelmet, hanem közösen gondolkodnak arról is, milyen közösségben szeretnének tanulni, hogyan figyelhetnek jobban egymásra, és mit tehetnek azért, hogy mindenki nagyobb biztonságban érezze magát. A biatorbágyi iskola idén kísérleti jelleggel három osztállyal kapcsolódott be a kezdeményezésbe. Míg a 6.b és a 6.c a PirosLapNapon vett részt, a 7.b az egész tanéven át tartó PirosLap Programot is vállalta. Ez utóbbi a közösség működésétől és a kommunikációtól kezdve a segítségkérésen, az egymásért való kiálláson és a közösségi felelősségvállaláson át számos területet érint.

A program helyi megvalósítását Handlné Pető Ágnes, Vásárhelyi Julianna és Szeép-Pataki Katalin osztályfőnökök koordinálják.

B.T.: Miért csatlakoztak a „Ne Bántsátok Egymást!” kezdeményezéshez? És honnan ered a kampány?

Handlné Pető Ágnes (HPÁ): A 8K Alapítvány ügyvezető igazgatója e-mailben kereste meg iskolánkat. A 2026–2027-es tanévben negyedik alkalommal hirdették meg a Kamaszfesztivál közösségfejlesztő program keretében a „Ne Bántsátok Egymást! – Piros Lapot az Iskolai Bántalmazásnak!” országos iskolai kampányt, amelynek célja, hogy az iskolai közösségek aktívan fellépjenek a bántalmazás különféle formái ellen. A bántalmazás nem magánügy. A biztonságosabb iskolai mindennapokért közösen tudunk tenni.

A programhoz kétféleképpen lehetett csatlakozni, a PirosLapNap megszervezésével, illetve a PirosLap Programban való, teljes tanéves részvétellel. A 6.b és a 6.c osztály kezdetnek az első, míg a 7.b osztály a második verziót választotta.

A PirosLapNap az iskolai bántalmazás megelőzéséhez kapcsolódó országos programnap. Október 2-án, az Erőszakmentesség Világnapján a részt vevő osztályok arról beszélgetnek, milyen közösségben szeretnének élni és tanulni, és mit tehetnek azért, hogy az osztályukban mindenki nagyobb biztonságban érezhesse magát. A bántalmazás témáját az osztályközösség közös működéséhez kapcsolja. A tanulók megfigyelik a saját közösségüket, meghallgatják egymást, és közösen döntenek arról, mire szeretnének jobban figyelni. Beszélgetünk a saját osztályunkról. Láthatóvá válik, mi jó, és min érdemes változtatni. Megfogalmazzuk, mitől jó és biztonságos egy közösség. Közös értékek és szükségletek jelennek meg. Összegyűjtjük, hogyan kérhetünk és adhatunk segítséget, és közben elkészítjük a közös piros lapot. Konkrét, biztonságos lépések születnek. Közös vállalásokat fogalmazunk meg. A program kapcsolódik az osztály hétköznapjaihoz. A PirosLapNap közösségi beszélgetés. Nem az a cél, hogy az osztály előtt kiderítsük, ki mit tett, vagy hogy a tanulók egymást minősítsék, csupán helyzetekről, érzésekről és lehetséges lépésekről beszélgetünk.

A foglalkozás végére a tanulók, meg tudják fogalmazni, mitől érzik magukat elfogadva és biztonságban egy közösségben, felismernek néhány olyan helyzetet, amelyben valakinek segítségre lehet szüksége, többféle, saját biztonságukat is figyelembe vevő segítségnyújtási lehetőséget ismernek meg, illetve közös üzenetet és néhány megvalósítható vállalást is megfogalmaznak.

A program közös jelképe a piros lap. Az osztályok a délelőtt folyamán elkészítik a saját lapjukat, majd 11 órakor egyszerre emelik fel az iskolai bántalmazás ellen. A közös gesztus azt üzeni, hogy észrevesszük, ha valakit bántanak, és a közösség tagjaiként felelősek vagyunk azért, hogyan bánunk egymással.

Vásárhelyi Julianna (VJ): A gyerekek néha úgy sértegetik vagy zaklatják a társaikat, hogy a tetteiket csupán ártatlan játéknak, csipkelődésnek vélik. Nem érzik a kijelentéseik valódi súlyát, és sokszor elintézik a dolgot annyival, hogy „csak vicceltem”. Kulcsfontosságú, hogy beszélgessünk velük ezekről a helyzetekről, érezniük kell, mi az, ami már bántásnak számít, és hol ér véget az ugratás. Ezekből a beszélgetésekből mindig kiderül, hogy ők maguk sem azonosulnak a bántó tettekkel. Ezért is csatlakoztunk a Kamaszfesztivál által indított országos kezdeményezéshez, hogy közösen adjunk hangot ennek az elvnek.

B.T.: Korábban is vettek már részt hasonló programban? Miért tartják fontosnak, hogy részt vegyenek egy ilyen kampányban?

HPÁ: Igen, az ENABLE (European Network Against Bullying in Learning and Leisure Environments) foglalkozássorozaton korábban iskolánk több osztálya is részt vett. A foglalkozásokat szakképzett pedagógus, iskolánk akkori pszichológusa tartotta. A célja, hogy a szociális és érzelmi készségek fejlesztésével, valamint a kortárssegítés hangsúlyozásával megelőzze az iskolai bántalmazást. A Sulinyugi stresszkezelő programot is ide sorolnám. Ennek keretében a Pozitivity társasjátékot is megismertettük a gyerekekkel, ami, amellett, hogy feszültségcsökkentő és személyiségformáló hatása van, szintén hozzájárul az empátiaképesség erősödéséhez, a segítőkészség fokozásához, a társak sikere feletti öröm érzéséhez. Feladatain keresztül a gyerekek megtanulják pozitív módon értelmezni a környezetüket és konstruktívan hozzáállni a kihívásokhoz.

A megelőzésben az iskolának kiemelt szerepe van, a gyerekeket meg kell tanítani arra, hogyan ismerjék fel a bántalmazó helyzeteket, hogyan kérjenek segítséget, és hogyan álljanak ki egymásért. A program segítségével a pedagógusok és a szülők is olyan ismereteket és eszközöket kaphatnak, amelyek hozzájárulnak a problémák időben történő felismeréséhez és megfelelő kezeléséhez. Célunk, hogy iskolánkban olyan közösségi szemlélet alakuljon ki, amelyben a tisztelet, az empátia, az együttműködés és egymás elfogadása természetes érték, és amelyben minden gyermek biztonságban érezheti magát.

VJ: Osztályszinten korábban nem vettünk részt ilyen jellegű programban, de osztályfőnöki órákon eddig is sokat foglalkoztunk a zaklatás és a bántalmazás témájával. Úgy gondoljuk, hogy a kampányhoz való csatlakozással kiléphetünk a tanterem falai közül, és a mi hangunk is segíthet abban, hogy még több diákhoz eljusson a „Ne bántsátok egymást!” üzenet.

Szeép-Pataki Katalin (SZPK): A mostani 7.b osztályszinten még nem csatlakozott korábban hasonló programhoz. Az iskola ugyanakkor évek óta figyelemmel kíséri a hasonló kezdeményezéseket, és a téma kiemelt fontosságára tekintettel többféle megmozdulásban részt vett már.

Mára sajnos a gyerekek mindennapi szóhasználatában is megjelenik a „bántalmazás” kifejezés. Fontos, hogy felismerjék, mindenki más módon és másképpen érzékeny, így, főként a verbális és online bántalmazás esetében, ami az egyiknek még „belefér”, az a másikat már súlyosan sérti. Talán az egyik legnagyobb kihívás egy ilyen kezdeményezés tudatos végigvitelében, hogy a diákok „észrevegyék”, hol a határ, és merjenek jelzést adni, ha bármilyen módon sérti őket egy megnyilvánulás. Amint a saját határaikat megtapasztalják ebben, akkor fognak tudni kiállni a társaikért is, így alakulhat ki ezen a területen a közösség együttműködése és formáló ereje.

B.T.: Helyi tapasztalatok vagy a megelőzés vezérelte a döntést? Egyáltalán, mennyire jellemző ez a probléma az iskola mindennapjaiban?

HPÁ: Mindkettő. A bullying (iskolai bántalmazás) kisebb vagy nagyobb mértékben minden iskolában jelen van, így a miénkben is. Ha egy intézmény kijelenti, hogy náluk „nincs bullying”, az általában nem a bántalmazás hiányát jelenti, hanem azt, hogy a problémát elhallgatják vagy nem ismerik fel. Fizikai bántalmazás szerencsére csak enyhébb formában fordul elő, mint például tárgyak elvétele vagy rongálása, de a verbális bántalmazás (csúfolódás, gúnyolódás), a kiközösítés, a pletykák terjesztése, az online zaklatás a mi iskolai életünkből sem hiányzik.

A Viber, Messenger, Snapchat stb. kommunikációs és üzenetküldő alkalmazások ennek csak még nagyobb teret adnak, hiszen ott mások szeme elől elzárva tudnak üzeneteket küldeni, a törlődő üzenetek és képek megnehezíthetik a bizonyítékok megőrzését, csoportokban vagy több ember bevonásával a megszégyenítés és a társas nyomás nagyon gyorsan felerősödhet, a bántalmazás nem feltétlenül marad az iskolában vagy munkahelyen, az áldozat otthon is kaphat üzeneteket, és még ha egy tartalom el is tűnik, valaki készíthet róla másolatot, és továbbterjesztheti.

SZPK: A már megtapasztalt jelenségek és a megelőzés fontossága egyaránt nyom a latba. Az emberi kapcsolatokban, a közösségek életében sajnos egyre inkább elterjed az a kommunikációs stílus, amely szinte normálissá teszi a bántó megjegyzéseket, kirekesztő megnyilvánulásokat, rombolja az egymás közötti bizalmat, konfliktusokat gerjeszt és megbélyegez. Bizony előfordul, hogy egymással baráti kapcsolatban lévő diákok is csúnyán, nyilvánosan megbántják egymást.

Akár gondolhatnánk túl korainak is, hogy általános iskolás gyerekek esetében az érzelmi intelligencia fogalmát járjuk körbe, mégis szembe kell néznünk azzal az igazsággal, hogy a viselkedésünk hatással van a környezetünkre. Ha az bántalmazó, akkor rombol. Ha támogató, akkor épít. Nem lehet erre elég korán felhívni a figyelmet.

B.T.: Hogyan élték meg a diákok a piros lapok magasba emelését október 2-án?

HPÁ: A gyerekek számára élménydús és érdekes program volt. Lelkesen vettek részt a közös akcióban, és örömmel tapasztalták meg, hogy egy egyszerű, jelképes cselekedettel ők is kifejezhetik a véleményüket. A közös élmény erősítette az összetartozás érzését is.

VJ: Büszkeséggel töltötte el őket a pillanat. Érezték, hogy egy nemes ügy mellé álltak oda, és a piros lapok magasba emelésével kézzelfogható módon, közösen hallathatták a hangjukat.

SZPK: A piros lapok magasba emelésének ötlete a hetedikeseknél elsőre nem aratott osztatlan sikert, az első reakció az volt, hogy „Mi lesz akkor jobb, ha felmutatunk egy piros lapot?” Végül viszont egyértelműen azonosulni tudtak azzal, hogy az első, jól látható lépés megtételét meg kell örökíteni.

B.T.: A 7.b osztály programja ennél sokkal messzebbre mutat. Mit jelent a gyakorlatban az egész tanéves program?

HPÁ: A csatlakozó osztályok a teljes tanév során három egymásra épülő kihívást teljesítenek az iskolai bántalmazás megelőzéséért. A PirosLapNap után elkezdik teljesíteni a PirosLap Program kihívásait.

A program 25 foglalkozásból álló programívre épül. A tanulók többek között a közösség működésével, a kommunikációval és bizalommal, a közös döntésekkel és bevonással, az osztályközösségi értékekkel, a segítségkéréssel, a kiállással, a közösségi szerepekkel és a közösségi felelősséggel foglalkoznak. A tanulás nem áll meg a beszélgetésnél, az osztályok saját Bántalmazás Elleni Paktumot készítenek, majd három, egymásra épülő kihívás során maguk terveznek és valósítanak meg bántalmazásellenes kampányokat.

A három kihívás és ami utána következik:

Az osztály elkészíti saját Bántalmazás Elleni Paktumát, majd az osztályon belül valósít meg közös akciót.
A kampány kilép az osztályból, a diákok az iskola egy másik osztálya számára terveznek és valósítanak meg kampányeseményt.
A diákok az iskola falain kívülre viszik tovább a kampányukat, és egy másik iskolai vagy helyi közösséget szólítanak meg.

Fontos, hogy a gyerekek maguk alakítják a kampányt. A bántalmazás sokszor a gyerekek közösségeiben történik, ezért ők olyan helyzeteket és részleteket is érzékelnek, amelyek a felnőttek számára kevésbé láthatók. A diákok pontosan érzik, mi fáj, mi ciki, mitől lesz valaki céltábla. Ha ők mondják ki, mi a baj, annak nagyobb súlya lehet a kortársaik számára is.

Az üzenet célba ér, mert nem fentről jön. A diákok által megfogalmazott üzenetek a saját nyelvükön szólnak, ezért a kortársaik számára is hitelesebbek lehetnek. A kampányépítés közösséget formál. Amikor egy osztály együtt gondolkodik, plakátot, videót vagy programot készít, az összekovácsolja őket. A közös alkotás erősíti az empátiát és az együttműködést, és megmutatja, együtt képesek vagyunk változást elérni.

A diákok nemcsak elutasítják a bántalmazást, hanem elkezdik érteni is. A kampányépítés során a diákok mélyebben elgondolkodnak azon, mi számít bántásnak, mi a zaklatás, és hol a határ. Ez a tudatosítás segíti őket abban is, hogy észrevegyék a problémát akár saját magukban is. Megtanulják, hogy számít a hangjuk. A kampány során a gyerekek megtapasztalják, hogy ők is képesek változtatni, nem csak elszenvedői a dolgoknak. Ez hosszú távon is önbizalmat ad, és megalapozza a demokratikus, felelős állampolgári gondolkodást. A kampányeszközök fejlesztik a 21. századi készségeket. A kommunikációt, az együttműködést, a kreativitást, a médiahasználatot és a prezentációs készséget a diákok a kampány tervezése és megvalósítása során valós helyzetben gyakorolják. Közben egy számukra is fontos közös ügyért dolgoznak.

B.T.: Milyen egyéb módszerekkel dolgoznak a társas biztonságért a tanév során?

HPÁ: A tanév során, elsősorban az osztályfőnöki és etikaórákon, beszélgetőkörökkel, közös szabályalkotással, kooperatív játékokkal és konfliktuskezelő helyzetgyakorlatokkal dolgozunk a társas biztonság erősítésén. Fontosnak tartjuk az egymásra figyelést, az empátia fejlesztését, az elfogadó kommunikációt és a problémák békés megbeszélését.

VJ: Elsősorban drámapedagógiai helyzetgyakorlatokkal, szituációs játékokkal és irányított csoportos beszélgetésekkel dolgozunk. A diákok így biztonságos környezetben, „szerepek mögé bújva” tapasztalhatják meg, mit érez az, akit kibeszélnek, bántanak vagy kiközösítenek, és közösen keressük a jó megoldási mintákat.

SZPK: Az őszinte kiállás, az érzések és helyzetek felvállalása olyan eredmények, amelyekhez apró lépésenként lehet eljutni. Legyen szó egyéni vagy közösségi szituációról, a helyzetgyakorlatok (először leginkább a konkrét esetek elemzése), a megfelelő kommunikációs eszköztár kialakítása és a kölcsönös, értő figyelem légkörének megteremtése a legfontosabb. A gyerekek kreativitása és pozitív energiái aztán számos olyan módszert is behozhatnak a képbe, amire ma még nem is gondolunk.

B.T.: Mi a legnehezebb a diákoknak, ha bántalmazást látnak? És mi a legnehezebb ilyenkor a tanároknak és a szülőknek?

HPÁ: A diákoknak gyakran az a legnehezebb, hogy merjenek közbelépni vagy segítséget kérni. Félhetnek attól, hogy őket is bántani fogják, kiközösítik, vagy „árulkodónak” tartják őket. Az is nehéz lehet, hogy felismerjék, a csendben maradás nem feltétlenül védi meg az áldozatot. A tanároknak az jelenthet nehézséget, hogy megkülönböztessék a konfliktust a rendszeres bántalmazástól, és úgy avatkozzanak be, hogy közben minden érintett biztonságban legyen. Emellett nehéz a helyzetet következetesen kezelni és a szülőkkel együttműködni. A szülőknek gyakran az a legnehezebb, hogy elfogadják, hogy a gyermekük bántalmazás áldozata vagy akár elkövetője lehet. Nehéz lehet nyugodtan reagálni, meghallgatni a gyermeket hibáztatás nélkül, valamint megtalálni az iskolával való együttműködés megfelelő módját.

VJ: Szülőként és tanárként az a legnagyobb kihívás, hogy úgy kell megoldanunk a helyzetet, hogy a bántalmazó se sérüljön végzetesen. Meg kell fejtenünk, miért került abba a szerepbe, mi vezette a tetteit, és olyan feloldást kell találnunk, amely hosszú távon mindenkinek megnyugvást hoz, az áldozatnak, a bántalmazónak és a passzív szemlélőknek is.

B.T.: Hogyan mérhető a program sikere a tanév végén?

HPÁ: A program sikere a tanév végén többféleképpen is mérhető. Kérdőívekkel meg lehet vizsgálni, hogy a tanulók mennyire ismerik fel a problémás helyzeteket, és tudják-e, hová fordulhatnak segítségért. A segítségkérések számával azt, hogy nőtt-e azoknak az eseteknek a száma, amikor a diákok mertek segítséget kérni vagy jelezni egy problémát. A szociális készségek változásával, hogy fejlődött-e az empátia, az együttműködés és a konfliktuskezelés. A tanári és diák-visszajelzések segítségével, hogy miképp változott az iskolai légkör, a közösségi együttműködés és a biztonságérzet. A programban való részvétellel pedig az, hogy hány tanuló vett részt az eseményeken és kapcsolódó tevékenységekben.

VJ: Ha tanév végére csökken a klikkesedés az osztályban, a gyerekek nyíltabban mernek beszélni a problémáikról, ha jobban odafigyelnek egymásra a „csak vicceltem” típusú bántások helyett, akkor a program elérte a célját.

SZPK: Én pluszban indítanék egy záró elemet a programban, „Az én sikertörténetem” jeligére, ahol anonim módon elmeséli minden résztvevő a saját pozitív élményét. Ha egyszer leírja, már az komoly megerősítést adhat.

Fotó: Biatorbágyi Általános Iskola és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola