Talán sokan még ebből a részletből sem jönnek rá, miről is szeretnék ebben a cikkben írni. Nem csoda, hiszen a kántálás egyértelműen kezd kimenni a divatból. Vagy talán… tényleg kezd kimenni a divatból?

De ne szaladjunk ennyire előre! Inkább menjünk vissza egy kicsit az időben.

Mi is az a kántálás?

Pászlizás, mendikálás, angyali vigasság, kóringyálás, kántálás – mind karácsonyi énekes vagy verses köszöntőt jelöl. A néphagyomány szerint december 24-én, vagy akár az egész adventi időszakban házról házra járva énekeltek a kántálók. A dalokhoz gyakran kapcsolódtak köszöntők és jókívánságok is.

Hogyan zajlott?

Különböző korcsoportok jártak kántálni: délben a gyerekek, délután a fiatalok, késő este pedig a házasemberek. Az engedélykérés után – például „Szabad-e kántálni?” vagy „Dicsértessék a Jézus Krisztus, meghallgatják-e az angyali vigasságot?” – énekelni kezdtek, ezzel áldást hozva a házra.

A jókívánságokért cserébe a háziak dióval, süteménnyel vagy pénzzel jutalmazták őket. Érdekesség, hogy a háziak gyakran szénát szórtak az ablak alá, amelyen a kántálók álltak; ezt később a tyúkólba vitték, hogy a tyúkok jobban tojjanak.

A hagyomány célja tehát egyrészt a szerencsehozás, másrészt a közösségi kötelék megerősítése és a karácsony előestéjének meghitté tétele volt.

Milyen köszöntőket, énekeket ismerünk?

A kántáló énekek legrégebbi rétege a 17. századból származik. Ilyen például a „Csordapásztorok…” vagy a „Mennyből jövök tihozzátok…”.

Mára azonban talán még ismertebbek a „Mennyből az angyal…” vagy a „Pásztorok, keljünk fel…”, amelyeket sokan más kontextusban hallanak, és nem is feltétlenül kötik a kántálás hagyományához.

Most pedig visszatérek a cikk elején feltett kérdéshez: kiment a divatból a kántálás?

Ha igen, talán érdemes lenne visszahozni. Minden olyan hagyományt érdemes újraéleszteni, amely a közösséget közelebb hozza egymáshoz, és meghittséget teremt – ha csak az év egyetlen időszakában is.

Zárásként ajánlok egy közismertebb kántáló dalt, ha idén valaki kedvet kapna elénekelni – egy kis humorral fűszerezve:

Kiskarácsony, nagykarácsony,

Kisült-e már a kalácsom?

Ha kisült már, adják ide,

Mer én azért gyüttem ide.

Ha nem sült ki, én nem várom,

Mert igen fázik a lábom.

(Kósa 1979b; 212)