Száncsengő szól a távolban – vajon milyen magyar hagyományok vannak a Mikulás zsákjában?

A Mikulás eredetileg a katolikus vidékeken Szent Miklós alakjának népies formája. Szent Miklós Myra városának püspöke volt a 4. században, és a gyermekek és diákok védőszentjének tartják.

A legenda szerint a püspök megtudta, hogy egy elszegényedett ember nem tudja férjhez adni a három lányát, mivel azoknak nem volt semmilyen hozománya. Szent Miklós elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből nem akarta, hogy kiderüljön. Az éj leple alatt egy arannyal teli kis zsákot hagyott az ablakukban, így a legidősebb lány férjhez tudott menni. A következő két évben ugyanígy tett, ám az utolsó alkalommal az apa megleste, ki az adakozó. Amikor meg akarta köszönni, Szent Miklós csak annyit mondott, hogy egyedül Istennek tartoznak köszönettel.

Szent Miklós legendája és a szent december 6-i ünnepe kapcsán terjedt el a 19. században a városokban az a szokás, hogy a Mikulás az ablakokba helyezett, kitisztított cipőkbe szaloncukrot vagy kisebb édességekből és déligyümölcsökből álló piros csomagot tesz.

Magyarországon a városi polgárságtól, a falusi értelmiség közvetítésével jutott el a parasztsághoz a szokás. Népszerűsítésében nagy szerepet játszottak az óvodák és iskolák. Ma a Télapó elnevezés ugyanolyan elterjedt, amely az orosz „gyed moroz” tükörfordítása, és az ’50-es években vált használatossá. Ám a magyar hagyományok ennél jóval régebbi gyökerekkel rendelkeznek.

A közelmúltig élt a Dunántúlon a Miklós-napi alakoskodás szokása, amikor a legények és férfiak kifordított bundában és bekormozott arccal láncot csörgettek, és ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat. A tél kezdete hagyományosan a sötétség és az ártó erők időszakának számított, ezért a zajkeltés – a láncok csörgetése, a botok csattogtatása, a maszkos öltözet – célja az volt, hogy elriassza a rosszat és megtisztítsa a közösséget. Emellett a félelmetes alakok a jó viselkedésre is figyelmeztették a gyerekeket, a legények számára pedig közösségi beavatási alkalmat jelentettek.

A Láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán pedig a háziaktól ajándékot kaptak. Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek, és a kezükben lévő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól és betegségtől megvédjék a lakókat.

Voltak olyan települések, ahol a Mikulás megszemélyesítője nem egyedül, hanem az ördöggel vagy krampusszal járt házról házra. Csákányban az ördög hátára szalmából púpot csináltak, és vesszőkorbáccsal fenyegette a gyerekeket. Várkonyban a legények hatan jártak: egyikük püspöknek öltözött, öten pedig ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készült púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.

A gyermekeket ijesztegető krampusz osztrák területről származik. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy láncát csörgeti, virgáccsal fenyegeti a gyerekeket, és megbünteti a rendetleneket. Minden bizonnyal a krampusz alakja a pogány hagyományokból maradt fenn, és a téli napfordulóhoz köthető szellemek megtestesítője. A jóságos ajándékosztó mellett – aki a Mikulás – szükség volt a rosszaság és a büntetés megformálására is.

A ma ismert ajándékozás a 20. században terjedt el falvainkban. A Tápió vidékén az 1920-as, 1930-as években kezdődött el a Mikulás-esti ajándékozás. Az 1930-as, 1940-es években jelent meg a Mikulás alakoskodó figurája és kísérője, a krampusz; ekkor került az ajándékok közé a virgács is.

Bukovinában a magyarok úgy tartják, hogy Miklós-napkor már jön a havazás, innen ered a mondás: „Miklós megrázta szakállát.” Baranyában ez a hiedelem kiegészül azzal, hogy a Miklós-napi időjárás a karácsonyit is megmutatja.

Fotó: pixabay.hu