B.T.: A „SZÜNET” mozaikszó a Szülői Nevelési Teret takarja. Honnan jött az ötlet, hogy Biatorbágyon egy ilyen dedikált teret és rendezvénysorozatot hozzatok létre?

F.R.K.: A SZÜNET ötlete tulajdonképpen a mindennapi munkámból nőtt ki. A Fekete Nyúl Mozgásfejlesztő Műhelyben nap mint nap találkozom gyerekekkel és szülőkkel, és azt tapasztalom, hogy egy gyermek fejlődése soha nem csak a gyermekről szól. A szülőknek rengeteg kérdésük van, sokszor bizonytalanok abban, hogy amit tapasztalnak, az életkori sajátosság, átmeneti nehézség vagy éppen olyan jel, amire érdemes jobban odafigyelni. Mozgásszakemberként és TSMT® terapeutaként szakmai oldalról találkozom ezekkel a helyzetekkel, de édesanyaként én is tudom, milyen sok kérdéssel és bizonytalansággal jár a szülőség. Ebből született meg bennem az igény egy olyan térre, ahol nemcsak a gyermekekkel foglalkozunk, hanem a szülőket is támogatjuk. A SZÜNET számomra egy olyan hely, ahol egy kicsit megállhatunk, levegőt vehetünk, kérdezhetünk és együtt gondolkodhatunk. Van egy mondat, ami számomra nagyon jól összefoglalja mindezt: „If you fall, I will be there.” – „Ha elesel, ott leszek melletted.” Ez lett számomra az idei SZÜNET jelmondata.

Nem véletlenül ezt választottam. Hiszem ugyanis, hogy a gyerekeknek és a szülőknek is szükségük van arra az érzésre, hogy ha nehéz helyzetbe kerülnek, nincsenek egyedül. Nem azt ígérjük, hogy mindig meg tudjuk előzni az eséseket, vagy hogy minden problémára tudjuk a tökéletes megoldást, hanem azt, hogy amikor szükség van ránk, ott leszünk.

B.T.: Ez már a II. SZÜNET rendezvény. A Fekete Nyúl Mozgásfejlesztő Műhely vezetőjeként milyen helyi, biatorbágyi tapasztalatok, szülői megkeresések hívták életre a mostani eseményt?

F.R.K.: Nagyon sok olyan kérdéssel találkozom a munkám során, amelyek túlmutatnak a mozgásfejlesztésen. A szülők gyakran kérdeznek az alvásról, táplálkozásról, viselkedésről, idegrendszeri érettségről, a közösségi helyzetekről, a kamaszkor nehézségeiről vagy éppen arról, hogyan tudnak jól jelen lenni a gyermekük mellett. Tavaly ezért is szerettem volna egy olyan napot létrehozni, amely a gyermek fejlődését egy szélesebb perspektívából mutatja meg, a csecsemőkortól egészen a kamaszkorig. A visszajelzésekből pedig az derült ki, hogy a szülőknek valóban szükségük van ezekre a találkozásokra. Közben Biatorbágyon egyre több olyan kezdeményezéssel is találkozunk, ahol a gyermekek és a családok támogatása közösségi összefogással valósul meg. Ez is megerősített abban, hogy érdemes olyan alkalmakat létrehozni, ahol a szülők szakemberekkel találkozhatnak, kérdezhetnek, és egymás tapasztalataiból is meríthetnek. Az idei SZÜNET ezért egy újabb állomás ugyanebben a folyamatban. Most a kamaszkorra, a kortárs kapcsolatokra, a digitális világra és a gyermekek biztonságára helyeztük a hangsúlyt.

B.T.: A mostani program leírásában az áll, hogy „nem kész recepteket kínáltok, hanem közös gondolkodást”. Fontosabb ma a közösségi párbeszéd a szülők között, mint a „szakkönyvszerű” nevelési tanácsok?

F.R.K.: Én nem gondolom, hogy a szakmai tudás vagy a szakkönyvek ne lennének fontosak. Éppen ellenkezőleg. Nagyon fontos, hogy hiteles információhoz jussunk. De egy család élete nem tankönyv. Nincs két egyforma gyermek, nincs két egyforma család, és ugyanaz a módszer sem működik mindenkinél ugyanúgy. A közös gondolkodás azért fontos, mert ilyenkor a szülő azt is megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül a kérdéseivel. Sokszor már az is segítség, ha valaki kimondja: „nálunk is ez történik”. A szakember pedig abban tud segíteni, hogy a saját helyzetünket jobban megértsük, és megtaláljuk azt az utat, ami a mi családunkban működhet. Talán éppen ezért fontos a SZÜNET is, nem kész válaszokat szeretnénk adni, hanem olyan teret teremteni, ahol lehet kérdezni, beszélgetni, tapasztalatot megosztani és együtt gondolkodni.

B.T.: A KÖZünk van Hozzá?! közösség segítségével szóba került a bullying-prevenció is. Sokan hiszik, hogy a bántalmazás csak az iskola falain belül létezik. Hol kezdődik a szülő felelőssége ebben, és hogyan vehetjük észre otthon, ha a gyerekünket bántják, vagy azt, hogy éppen ő a bántalmazó?

F.R.K.: A szülő felelőssége szerintem elsősorban ott kezdődik, hogy figyel a gyermekére, és nem csak akkor kérdez, amikor már látványos probléma van. Fontos, hogy legyen otthon olyan biztonságos kapcsolat, amelyben a gyermek el mer mondani nehéz helyzeteket is. Ugyanilyen fontos, hogy ne csak azt kérdezzük meg, hogy „bántanak-e téged?”, hanem arról is beszélgessünk, hogyan bánunk egymással, milyen érzés valakit kiközösítve látni, és mit jelent kiállni valaki mellett. Szülőként az is nehéz lehet, ha el kell fogadnunk, hogy éppen a saját gyermekünk viselkedése okoz másnak fájdalmat. Ilyenkor nem a szégyen vagy a hibáztatás visz előre, hanem annak megértése, hogy mi történt, mi állhat mögötte, valamint hogyan lehet felelősséget vállalni és változtatni. A szintén biatorbágyi kötődésű Szülők a Valódi Gyermekkorért Egyesülettel ebben a témában is fontosnak tartjuk, hogy a szülők és a szakemberek között legyen párbeszéd, és hogy a bántalmazás megelőzéséről ne csak akkor beszéljünk, amikor már megtörtént a baj.

B.T.: Az esemény leírása szerint a „bántalmazás közös felelősségünk”. Hogyan tud egy szülői vagy pedagógusi közösség valódi védőhálót nyújtani a gyerekeknek a mindennapokban?

F.R.K.: Elsősorban úgy, hogy nem nézünk félre. A gyerekek nagyon érzékenyen érzékelik, hogy a felnőttek hogyan reagálnak egy-egy helyzetre. Fontos, hogy a szülők és a pedagógusok között legyen párbeszéd, és ne egymás felelősségét keressük, hanem közösen próbáljunk megoldást találni. Ha egy közösségben vannak világos határok, lehet beszélni a konfliktusokról, és a gyermekek azt tapasztalják, hogy a felnőttek meghallják őket, az önmagában is biztonságot teremt. Én hiszek abban, hogy egy ilyen védőháló akkor működik igazán, ha sokan teszünk bele egy-egy szálat, szülők, pedagógusok, szakemberek, civil közösségek. A védőháló szerintem nem arról szól, hogy minden problémát meg tudunk előzni, hanem arról, hogy ha egy gyermek nehéz helyzetbe kerül, legyen valaki, aki ott van mellette.

B.T.: Volt egy kerekasztal-beszélgetés „Kamasz lett… most hogyan tovább?” címmel. Szakemberként te hogyan látod, mi a legnagyobb kihívás a mai szülők számára, amikor a gyermekük átlépi a kamaszkor küszöbét?

F.R.K.: Talán az, hogy miközben egyre inkább el kell engednünk a kontrollt, aközben még nagyobb szükségük van ránk, mint gondolnánk. A kamaszkorban nagyon gyorsan változik a gyermek és a szülő kapcsolata. A szülő sokszor azt éli meg, hogy a korábbi eszközei már nem működnek. Amit eddig meg lehetett beszélni, arra most már lehet, hogy csak egy vállvonás érkezik. Közben a kamasznak szüksége van arra, hogy megtapasztalja a saját önállóságát. Ilyenkor a szülő egyik legnehezebb feladata jelen lenni úgy, hogy közben fokozatosan teret is ad. Különösen fontos lehet, hogy ne akkor akarjunk kapcsolatot teremteni, amikor már baj van. A kapcsolatot korábban kell felépíteni, hogy amikor szüksége van ránk, legyen hová visszatérnie.

A kontroll helyett egyre inkább a kapcsolatnak kell megtartó erővé válnia. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok vagy határok. Sőt, a kamaszoknak is szükségük van keretekre. De fontos, hogy ezek mellett legyen lehetőségük döntéseket hozni, hibázni és tapasztalatot szerezni. Szülőként pedig el kell fogadnunk, hogy nem tudunk mindent kontrollálni. Nem tudjuk minden pillanatban megvédeni őket a külvilágtól. Abban viszont tudunk segíteni, hogy legyen egy biztos pont, ahová vissza lehet térni. Nem az a dolgunk, hogy minden nehézséget vagy hibát kivédjünk, hanem hogy amikor szükség van ránk, ott legyünk.

B.T.: A beszélgetés során Nádai Ivett és Trapp Réka szakpszichológusok, illetve Könyves Kriszta pedagógiai szakpszichológus, serdülő konzulens milyen különböző nézőpontokat, szakmai hátteret hoztak be a témába?

F.R.K.: Éppen az volt számomra izgalmas, hogy különböző szakmai tapasztalatok találkoztak a beszélgetésben. Megjelentek benne az iskolai mindennapok tapasztalatai, a serdülőkkel való közvetlen munka, a családterápiás helyzetek, de ugyanúgy a saját személyes megéléseink is. Ráadásul már az előadásra készülve is sokat beszélgettünk, vitatkoztunk és eszmét cseréltünk a témáról. Ezek a beszélgetések is alakították azt, ahogyan végül mi magunk gondolkodtunk a kamaszokról, a szülői szerepről és a kapcsolódás lehetőségeiről. Talán ettől is lett igazán élő a beszélgetés, nem kész válaszokat vittünk magunkkal, hanem a saját tapasztalatainkból és egymás gondolataiból kiindulva próbáltuk együtt körbejárni, mit jelent ma egy kamasz mellett lenni.

B.T.: Pöltl Ákos családbiztonsági szakértő is tartott előadást az okostelefonok és a digitális tér hatásairól. Mozgásfejlesztőként biztosan látod a fizikai vetületét is a képernyőidőnek. Mennyire függ össze a gyerekek mozgásszegény életmódja a mentális nehézségeikkel, a szorongással?

F.R.K.: Pöltl Ákos előadása azért is volt különösen fontos számomra, mert ez a téma már korábban is megjelent Biatorbágyon. A nyári előadás jó alapot adott ahhoz, hogy most tovább folytassuk ezt a beszélgetést. Mozgásfejlesztőként természetesen én a testi oldalát is nagyon erősen látom annak, hogy mennyi időt töltenek a gyerekek a képernyő előtt. A kérdés azonban szerintem nem pusztán az, hogy hány órát telefonoznak, hanem az is, hogy mi marad el közben, a mozgás, az alvás, a szabad játék, a személyes kapcsolatok és a valódi tapasztalatok.

A mozgásszegény életmód és a mentális nehézségek kapcsolatát nem szeretném leegyszerűsíteni egyetlen ok-okozati összefüggésre, de a gyermek testi és lelki fejlődését nem lehet egymástól különválasztani, mivel a mozgás, az alvás, a kapcsolatok, a szabad játék és a digitális környezet együtt alakítják a mindennapjaikat, ezért is fontos, hogy ezekről a kérdésekről ne külön-külön beszéljünk, hanem ezekkel együtt lássuk a gyermeket.

B.T.: Ha ki kellene emelned egyetlen fő üzenetet, amivel szeretnéd, hogy hazatérjenek a szülők és pedagógusok a program után, mi lenne az?

F.R.K.: Talán az, hogy nem kell egyedül megoldanunk mindent. A szülőségben lehetnek bizonytalanságaink, lehetnek nehéz időszakaink, és lehet, hogy nem mindig tudjuk, mi a következő jó lépés. Ettől még nem vagyunk rossz szülők. Merjünk kérdezni. Merjünk segítséget kérni. És merjünk egymáshoz kapcsolódni. Szerintem nem az a legfontosabb, hogy a gyerekünk soha ne kerüljön nehéz helyzetbe, hanem az, hogy tudja, van mellette valaki, akihez vissza lehet térni. És nekünk, szülőknek is szükségünk van erre a közösségre, erre a megtartó kapcsolódásra. Ez számomra a SZÜNET valódi értelme.

Fotók: Fekete-Renczes Krisztina