Tíz év emlékei között – ünnepelt a Bechtold Sváb Tájház

A jubileumi délután a Torbágyi sváb sétával kezdődött, amelyen Wéber Katalin vezetésével ismerhették meg az érdeklődők a településrész sváb örökségének fontosabb helyszíneit és történeteit. A séta után a nagykárolyi Carmina Renascentia adott koncertet. A Zengő örökség / Hui sott i gau című műsorban sváb népdalok és régi német reneszánsz dallamok csendültek fel. Az ünnepség végén a Turwaller Musikfreunde – SpeckBaum zenekar közreműködésével egészen naplementéig tartott a közös mulatság.

A rendezvényen mutatták be a Bechtold Sváb Tájház tízéves fennállására készült kiadványt is, amely az Erinnerungen – Sváb emlékeink nyomában címet kapta. A kötetet Steiner Andrea állította össze. A könyvben a tájház története, az elmúlt tíz év legfontosabb eseményei, rendezvényei és közösségi pillanatai mellett családtörténetek és helytörténeti adalékok is helyet kaptak. A kiadvány tulajdonképpen köszönetnyilvánítás is, azoknak a látogatóknak szól, akik az elmúlt évtizedben újra és újra betértek a tájházba, részt vettek a programokon, történeteket, fényképeket és emlékeket hoztak magukkal. Hiszen éppen attól vált a múzeum élővé, hogy az évek során a látogatókból lassan egy összetartó közösség formálódott.

A jubileum alkalmából Steiner Andreával, a Bechtold Sváb Tájház vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan született meg a tíz évet összefoglaló könyv, miért fontos a tájház közösségi szerepe, és mit jelent ma a sváb örökség Biatorbágyon.

B. T.: Hogyan született meg az ötlet, hogy a Bechtold Sváb Tájház tízéves történetét egy önálló kiadványban foglald össze? Miért érezted fontosnak, hogy ez a tíz év könyv formájában is megmaradjon?

S. A.: Az ötlet tulajdonképpen három évvel ezelőtt adta magát, amikor összeállítottam a kitelepítési plakátkiállítás anyagát. Ezt a kiállítást annak idején nem egy kerek évfordulóra terveztem, az idei év viszont rendhagyó, hiszen most van a biai és torbágyi svábság kitelepítésének 80. évfordulója. Három éve azért vágtam bele, hogy lássam, léteznek-e még családi történetek, van-e még megmenthető anyag, amit megőrizhetünk az utókor számára. A kiállítást nagyon sokan látogatták, kiváló volt a visszhangja, folyamatosan érkeztek az érdeklődők. A 80. évforduló kapcsán változatlan formában újra kiállítottuk az anyagot a Juhász Ferenc Művelődési Központban, és a visszajelzések alapján most is rengetegen megnézték. Látva, hogy ennyi értékes anyag gyűlt össze, arra gondoltam, hogy kár lenne, ha ezek a történetek csak a tablókon maradnának meg. Megérdemlik, hogy egy kiadvány formájában a szélesebb közönséghez is eljussanak.

A könyv vázát így ezek a családtörténetek adják, amelyek kiegészülnek általános történelmi adalékokkal, a helyi németség és magának a tájháznak a múltjával, néhány biatorbágyi család részletesebb történetével, valamint az elmúlt tíz év eseményeivel. Úgy gondolom, ez a múzeum, amely Biatorbágy első és egyetlen ilyen intézménye, fennállásának tízéves évfordulójára mindenképpen megérdemelt egy ilyen összefoglaló kötetet.

B. T.: A kötet címe: Erinnerungen – Sváb emlékeink nyomában. Miért ezt a címet választottátok?

S. A.: Az Erinnerungen németül emlékezést, emlékeinket jelent, a magyar alcímmel, a Sváb emlékeink nyomában megfogalmazással pedig kissé kibővítettük, hogy ne egy száraz tükörfordítás legyen. A tájház az emlékezés valódi színhelye. A rendezvényeinken, legyen szó zenés-táncos programról, színházi előadásról vagy találkozóról, előbb-utóbb minden a múltról szól. Legutóbb például a Magyarországi Német Családfakutatók Egyesülete tartotta nálunk az éves értekezletét, és ott is ez állt a középpontban. Ez a cím tükrözi leginkább a közösségünk életét.

B. T.: A tíz év krónikáját nézve hogyan változott a tájház szerepe? Eleinte múzeumként, ma már inkább közösségi térként, hagyományőrző helyként tekintetek rá?

S. A.: Igen, a tájház alapvetően múzeum, de a közösségi funkció és a visszaemlékezés helyszíne mára elengedhetetlenné vált. A mai világban a múzeumi trendek azt diktálják, hogy egy intézménynek közösségi térré kell válnia, mert önmagában azért, hogy valaki egyszer megnézze az állandó kiállítást, nem fognak visszajárni az emberek. Nálunk az állandó kiállítás az 1900 és 1946 közötti időszakot mutatja be, a konyhát, a tiszta szobát és a hálószobát. Mivel a helyszínen nincs adottságunk és terünk időszaki kiállítások berendezésére, igyekszünk kreatívan variálni a dolgokat. A tájházi lét nálunk sokkal több, mint egy hagyományos múzeum. A mi múzeumi létünk abban merül ki, hogy a látogatók, svábok és nem svábok, tősgyökeresek és új beköltözők egyaránt, belépnek a házba, és szinte kivétel nélkül azt mondják: „Ó, pontosan ilyen volt a nagymamámnál! Ezek az illatok, ezek a tárgyak, ez a hangulat..." Ilyenkor elkezdem mesélni a Bechtold család történetét, ők pedig cserébe megosztják velem a saját családjuk múltját. Ez egy fantasztikus dolog, mert így feloldódik a múzeumi távolságtartás, összehozzuk az embereket, beszélgetünk, és emberi sorsokat ismerünk meg.

B. T.: Mi az, ami végül kimaradt a könyvből?

S. A.: Rengeteg dolog kimaradt, ami szintén megérdemelt volna egy-egy fejezetet. Ilyen volt például a Magyarországi Német Családfakutatók Egyesületének egész napos, nagyszabású találkozója. A tájház udvari része tavasztól őszig közösségi térként is működik. A helyiek ingyenesen igénybe vehetik családi eseményekre, több esküvői fotózás és kerti lakodalom is volt már a fedett, nyitott teraszunkon. Szintén kimaradtak a fotók az egykori nyolcadikos osztályok találkozóiról. Számtalanszor gyűlnek össze nálunk a 10, 15 vagy 20 éve végzettek, de a legmeghatóbbak a 60 vagy ennél is több éves osztálytalálkozók, ahová az idősek már évente visszajárnak. Az állandó programjaink sem kaptak helyet a kötetben. Minden hónap második keddjén tartjuk a biatorbágyiak fényképnézegetős, beszélgetős klubját. Még a Biatorbágyról elszármazott idősek is eljönnek Budaörsről, Bicskéről, Tatabányáról. Hozzák a régi fotóikat, felidézik az emlékeiket. Ráadásul hivatalos NAVA-pont, vagyis a Nemzeti Audiovizuális Archívum egyik hozzáférési pontja is vagyunk, így ha igény van rá, a régi, Biatorbágyon készült dokumentumfelvételeket is ki tudjuk keresni, és közösen meg tudjuk nézni. Szóval a lehetőségek tárháza végtelen, de a könyv terjedelmének valahol határt kellett szabni.

B. T.: A tájház egyik fontos feladata a múlt megőrzése, de legalább ilyen fontos az is, hogy a hagyomány tovább éljen. Mit jelent ma a sváb örökség Biatorbágyon?

S. A.: A hagyomány nálunk nem egy múzeumi tárgy, ez a kultúra ma is él. Ennek a folytonosságnak az egyik legfontosabb színhelye a Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola és Gimnázium, ahol szinte észrevétlenül plántálják bele a diákokba ezen hagyományok tiszteletét és megbecsülését. Ezenkívül a Biatorbágyi Fúvószenekar és a Füzes Táncegyüttes is fantasztikusan szerepel a hazai gálákon, koncerteken. Sőt, világviszonylatban is megállják a helyüket, hiszen a táncegyüttes még Amerikába is eljutott, így a biatorbágyi németség jó hírét viszik a világban. A tájház pedig tökéletes terep arra, hogy a rendezvényeinken találkozzon a fiatalabb és az idősebb generáció.

B. T.: Vagyis itt kapcsolódnak össze a generációk.

S. A.: Igen, és ez nagyon fontos. Balog Ferenc például az idősebb generációt képviseli, a fia Balog Gábor, állandó fellépőnk a zenés-táncos rendezvényeinken a Speckbaum zenekarral. Már ő is családot alapított, és két kisfia is részt vesz már a rendezvényeinken. Beleszületnek és belenőnek ebbe a közegbe. Számukra már teljesen természetes, hogy a kisgyerekkoruktól látott mintákat felnőttként is továbbviszik majd.

B. T.: Az elmúlt tíz évben több olyan kiállítás és program is volt, amely a helyi múlt egy-egy fontos fejezetét mutatta be. Melyeket emelnéd ki ezek közül?

S. A.: A „Kirángatott fiókok” mindenképpen ilyen volt. Szerettük volna elérni, hogy a látogatók beleélhessék magukat azoknak az embereknek a helyzetébe, akik egyik napról a másikra megkapták a hivatalos értesítést, hogy mindössze 24–48 órájuk volt összeállítani két csomagot, és el kellett hagyniuk az otthonukat. Ráadásul nem egy másik városba, hanem egy idegen, porig rombolt országba kellett indulniuk, hogy a romokon építsék újra a saját kettétört életüket. A Viadukt története volt a másik nagy szál. A Viadukt: legenda vagy valóság? programot rendhagyó módon oldottam meg. A tájház hagyományos, hatosztatú ablakai kiváló lehetőséget adnak arra, hogy időszaki kiállításokat hozzunk létre. Mivel ide nem férnek el a kitelepítési tárlat nagy, 70×100-as plakátjai, ide A3-as méretű anyagokat terveztünk. Az összes ablakot kihasználva nagyjából 20–30 ilyen kisebb plakátot tudunk kitenni. A Viadukt és a hírhedt merénylet történetét bemutató kiállítást a Karikó János Könyvtárral közösen valósítottuk meg. Én állítottam össze a vizuális látványanyagot, Uzonyi Edit a történelmi tudnivalókt és szakirodalom alapján tartott előadást, Balog Ferenc pedig magáról a merényletről és a háttérről mesélt a megnyitón a jelenlévőknek. Feri a tájházunk gondnoka, de emellett elhivatott vasúttörténeti szakember is, aki rengeteget olvasott és elképesztő tudása van a témában.

B. T.: Mit szeretnél, miről szóljon a tájház következő tíz éve?

S. A.: Természetesen folytatjuk a jól bevált hagyományainkat és programjainkat. Ami eddig sikeres volt, azt mind visszük tovább. Emellett a Biatorbágyi Értéktár Bizottságnak van egy sváb munkaközössége, amelynek jómagam is tagja vagyok. Már gondolkodunk a következő látványos, nagy projektünkön. A helyi sváb közösséget érintő következő kerek évforduló 2029-ben lesz, erre készülünk. Akkor lesz ugyanis pontosan 40 éve, hogy 1989-ben megszületett a testvérvárosi kapcsolat a németországi Herbrechtingen és Biatorbágy között.

Ahogyan korábban a helyi zsidóság történetéről is született egy önálló kötet, a nagy álmunk az, hogy a svábságról is elkészüljön egy részletes monográfia. Ebben szeretnénk méltó emléket állítani a testvérvárosi kapcsolatunknak és a közös eseményeknek is, bemutatva a németországi és a magyarországi közösség kötelékét. Ezt a barátságot a mai napig aktívan ápoljuk, hiszen a herbrechtingeniek minden nyáron eljönnek a testvérvárosi napokra, a biatorbágyiak pedig rendszeresen utaznak ki hozzájuk. A célunk, hogy ennek a gyönyörű kapcsolatnak és a teljes helyi sváb történelemnek emléket állítsunk a készülő összefoglaló kötetben.

B. T.: Ha most visszatekintesz az első tíz évre, mire vagy a legbüszkébb?

S. A.: Eleve hatalmas büszkeség az, hogy létezik ez a múzeum, és különösen az, hogy ez nem egy rideg „kulcsos ház”, hanem egy lüktető, élő hely. Valódi közössége van, amely képes összekovácsolni az embereket és az odalátogatókat. Számomra a legfontosabb eredmény, hogy embereket hozunk össze, és az ide járó társaságból egy igazi, összetartó közösség formálódott. Aki nemzetiségtől függetlenül egyszer ellátogat hozzánk, visszatérő vendégünk lesz.

Fotók: Tonomár Mónika és Bencze Tibor